Szkopje – a giccses, de látványos főváros

Évek óta tervezzük, hogy ellátogatunk Szkopjéba, ám valami mindig közbejött. Albániai nyaralásunk lezárásaként úgy döntöttünk, hogy néhány napot Ohridban, néhányat pedig az észak-macedón fővárosban töltünk. S míg azt megbántuk, hogy a tóparti városra nem szántunk több időt, annak nagyon örültünk, hogy nem kellett több napot Szkopjéban töltenünk.

Egy ismerősöm szobor Disneylandnek nevezte a várost, és nem túlzott. A 2006 és 2016 között hatalmon lévő jobboldali kormány ugyanis mindent megtett annak érdekében, hogy erősítse a nemzeti öntudatot, azon belül is azt az elképzelést, amely szerint a mai macedónok az ókori macedón nép és Nagy Sándor leszármazottja, a hellén kultúra örököse. Ennek érdekében pedig a fővárost a legkülönfélébb szobrokkal zsúfolta tele. Nem állítom, hogy az eredmény nem lett giccses, de a városképet mindenképpen feldobja.

Nagy Sándor tízméteres talapzaton álló 28 méter magas, kőoroszlánokkal védett szökőkútban álló lovas szobra például betölti Szkopje főterét, és mindenképpen érdemes vele egy szelfit készíteni (ha befér a képbe), már csak azért is, mert a pletykák szerint a görög-macedón megbékélés jegyében akár el is távolíthatják a néhány éve emelt szoborcsoportot. Igaz, a szobor a Harcos lovon címet viseli, így lehet, hogy nem válik a kapcsolatrendezés áldozatává.

De a közelben található Nagy Sándor apjának, II. Philipposznak, valamint édesanyjának szobra is.Utóbbi voltaképpen egy szoborcsoport, egyik oldalán a várandós Olümpiasz, három oldalon pedig a felcseperedő Alexandrosz látható anyukájával.

Van azonban szobruk a múzsáknak és a görög filozófusoknak, bolgár nevű költőknek, középkori királyoknak, görögkatolikus és pravoszláv hittérítőknek. Két hídon áthaladva is megtekinthetjük, kik formálták az egykori kormány szerint politikailag, társadalmilag és kulturálisan az országot az évezredek során.

A legújabbkori részen találjuk például a tragikusan fiatalon elhunyt Tose Proeski énekes – nem túl élethű – szobrát is.

De vannak dór és jón oszlopok, timpanonok, oroszlánok és lovak, illetve az összes lehetséges uralkodó, író, költő, politikus és harcos előtt is így tisztelegtek az ország vezetői.

Noha sokuk hovatartozása megkérdőjelezhető, hiszen nemcsak a macedónok, hanem a görögök és a bolgárok is sajátjukénak tekintik őket, az egykori kormány nem foglalkozott ilyen apróságokkal. A történelmet a győztesek írják, így az egykori vezetés is úgy gondolta, megteheti, hogy ezeket a nemzeti hősöket sajátjának állítja be. Hogy erről mit gondol az utca embere? Akivel beszéltünk, mind tisztában volt azzal, hogy sem az ókori macedón történelemhez, sem az esetlegesen bolgár nevű politikusokhoz és költőkhöz nincs semmi köze a ma élő, délszláv felmenőkkel rendelkező macedónoknak, de – mint mondták – a szoborállítás is jó üzlet volt, rengeteg pénzt lehetett vele zsebre tenni. Mármint azoknak, akik közel voltak a cseresznyéstálhoz. A 2017-ben felállt baloldali kormány leállította az emlékműállítási dömpinget, helyette inkább utakat épít, igaz, néha olyan utcákat is újra leaszfaltoznak, amelyek csak néhány éve készültek el, de meg kell mutatni a haladást és a fejlődést. De távolodjunk el a politikától.

Szkopjéban található Teréz anya szülőháza, amelyből múzeumot alakítottak ki. Igaz, sok látnivalóval ez nem szolgál, de legalább megemlékeztek a szentté avatott szerzetesről, aki albán kisebbségi családban született 1910-ben Szkopjéban.

Nem akartunk sokat gyalogolni, ezért a városközponthoz közel foglaltunk szállást, tágas szobát kaptunk nagyon jó áron, remek kilátás nyílt a Szkenderbég szoborra.

Ja, igen. Albán hősökkel is tele van a város, ami nem is csoda, hiszen az ország egyharmada albán nemzetiségű. Nem régiben vált hivatalos nyelvvé az albán Észak-Macedónia egész területén, és Szkopjéban sétálva is rengeteg helyen hallottunk albán szavakat. Az étlapokon pedig mindenhol legalább két nyelven (macedón-albán) van feltüntetve a kínálat. Angolul szinte mindenhol beszéltek, de mi a legtöbb helyen a szerb nyelvet használtuk, ahogyan mi gond nélkül megértettük, amit ők mondtak nekünk, úgy ők is megértettek minket.

Az ország neve csak alig fél évvel ezelőtt változott meg, így még nem mindenhol cserélték le a táblákat, vagy kitették az újat, de a régit is fenn hagyták, így érdekes – túltáblázott – hivatali falakkal is találkoztunk. Az utca embere pedig nem foglalkozik azzal, hogy eddig Macedóniában élt, februártól viszont már Észak-Macedónia a lakhelyének a neve, az országra, a nyelvre és saját magára is macedónként utal.

Szkopje felfedezése közben persze arra is rájöttünk, hogy a szobrokon túl is van élet. Nagyon látványos a régi bazár, amely engem leginkább a szarajevói Bascsarsijára emlékeztetett. Ékszereket, ruhákat, élelmiszert is lehet itt vásárolni, de rengeteg étteremnek is otthont ad ez a néhány utcából álló bazársor.

Itt lehet a legjobbakat enni, aki teheti, ne hagyja ki a helyi csevapot, de a gravče na tavčet (sült bab) se. 1 euró=60 dénár, vagyis majdnem a szerb dinár árfolyamának a fele, úgyhogy mi voltaképpen úgy számoltunk mindig, hogy megdupláztuk a kiírt árakat. Minden nagyon olcsó, egy csevap 12 macedón dénár, egy adag bab 80 dénár, egy kávé 60 dénár, egy sör vagy üdítő 80-100 dénár volt, egy pizzáért 250-350 dénárt, egy adag tésztáért pedig 250-300 dénárt kellett fizetni az éttermekben.

Meglepődtünk viszont, hogy a központi részeken nem találtunk boltokat, rágcsálnivalót és italt a trafikokban tudtunk vásárolni.

A város este a legszebb, a sok giccses épület kivilágítva szebbnek látszik, így semmiképp se hagyjuk ki a sétát a kőhídon és környékén.

Mivel mindezeket a látványosságokat már az első délutánon és estén megtekintettük, félő volt, hogy másnap unatkozni fogunk, hiszen úgy gondoltuk, felfedeztük magunknak Szkopjét, és már nem tartogat számunkra semmit. Némi keresgélés után viszont két érdekességet is találtunk. Végül csak a Millenniumi Kereszthez mentünk fel a Vodno-hegyre. Az 1066 méteres hegy csúcsán felállított 66 méter magas fémkereszthez drótkötélpályás felvonóval lehet feljutni. Nyolc év alatti gyerekeknek nem kell fizetniük a jegyért, a felnőtteknek pedig 100 dénárba kerül az oda-vissza út. A fenti kilátó nem kínál mást, mint a neve ígéri, körül lehet nézni, és a magasból rálátni a városra, mégis megéri a kirándulás, mert fenn frissítő a levegő, és tényleg káprázatos rálátás nyílik Szkopjéra. A keresztre sajnos nem lehet felmenni, annak felvonója nyilván csak a szerelési munkálatokat segíti.

Ha még egy napot maradtunk volna, akkor elmentünk volna hajókázni a Matka-kanyonba, és megnéztük volna a Vrelo-barlangot, amely csak csónakkal közelíthető meg, és tele van csodás cseppkövekkel, de ez egy egész napos túra lett volna, és már nem fért bele a programba.

A Vodno-hegyhez taxival mentünk, az út 300 dénárba került (ugyanennyiért vitt is vissza a hotelbe egy másik taxis, de állítólag vannak lehúzós sofőrök is, akik a dupláját kérik a gyanútlan utazótól). Mindkét irányba beszédes sofőrt fogtunk ki, így megtudtuk, hogy ugyan több turista is dicsérni szokta az észak-macedón fővárost, az ott élők nagyon elégedetlenek. Nem egyeznek azzal, hogy szobrokkal zsúfolták tele a várost, nem egyeznek azzal, hogy a jelenlegi kormány felesleges(nek tűnő) felújításokkal és építkezésekkel igyekszik bizonyítani, hogy többre képes, mint az előző, és nem egyeznek azzal sem, hogy ahelyett, hogy a fizetéseket növelnék, gigaprojekteket hajtanak végre. A körülbelül 200-250 eurós átlagbérből alig lehet megélni, és ami nekünk turistaként olcsónak tűnik, nekik sokszor így is megfizethetetlen.

Összességében úgy gondolom, Szkopje tartogat néhány látványosságot a turisták számára, két napnál többet azonban nem igazán érdemes a városra szánni, viszont azoknak, akik hozzánk hasonlóan szeretnék bebarangolni a környező országokat, érdekes lehet az egykori legdélebbi jugoszláv tagköztársaság fővárosa.

Mivel mi is a turistaszezon közepén utaztunk, viszont szerettük volna elkerülni az óriási sorokat és a több órás várakozást az észak-macedón-szerb határon, odafelé és visszafelé is a Pelince-Prohor Pčinjski kishatárátkelőt használtuk, amely 24 órában nyitva van, és - mivel szinte senki nem ismeri, vagy az emberek nem akarnak letérni az autópályáról – mindig üres. Csak néhány kilométeres kitérőről van szó, az idegeinket viszont jelentősen kíméli.