Magyarország legsikeresebb női vállalkozója 2020-ban

Lopes-Szabó Zsuzsanna 2004 óta dolgozik édesapjával a gyógynövényes gyógyításban. Gyógynövényeket gyűjtenek és dolgoznak fel gyógyteákká. Elmondása szerint sosem zavarta, hogy legtöbbször úgy beszélnek róla, mint a bükki füves ember lányáról. Amikor az év vállalkozónőjének járó díjat megkapta azért megkérdezte, hogy ez valóban neki Lopes-Szabó Zsuzsának szól-e vagy Gyuri bácsi lányának? Amikor megkeresem, örömmel állt rendelkezésemre.

-   A Szabadkai Magyar Rádió hallgatói önt talán kevésbé ismerik, de édesapjára, Szabó Gyuri bácsira, a bükki füvesemberre sokan emlékezhetnek, hiszen több ízben is tanácsokat kaptunk tőle a gyógynövények gyógyteák használatával kapcsolatban itt a rádiónkban. Mielőtt még megkérdezném, hogy mit jelent sikeres női vállalkozónak lenni, és mivel jár ez a szerep, talán inkább arról meséljen nekünk, hogy milyen egy közismert gyógynövényszakértő lányának lenni?

- Köszönöm szépen, ez egy nagyon jó bevezető kérdés. Magamnak is sokszor felteszem, hogy milyen érzés valaki gyerekének lenni. Nagyon sokszor olvasom a magazinokban a sztárok gyerekeinek a nyilatkozatát, hogy milyen nagy teher, hogy az ő apukája, anyukája ismert ember. Én soha nem éreztem tehernek azt, hogy valakinek a lányának tartanak, vagy valakinek a gyerekének tartanak. Én azt gondolom, hogyha van egy jó kapcsolat a szülővel, akkor ez nem lehet probléma egy gyerek számára. Soha nem éreztem sértőnek, hogy így ismernek, hogy a Gyuri bácsi lánya. Hiányzik belőlem talán az a fajta hiúság, ami megakadályozott volna abban, hogy ne vegyem ezt sértésnek. Természetesen ennek a díjnak kapcsán a legelső kérdésem az volt, hogy na, ezt most nem a Gyuri bácsi lánya kapta, hanem ezt a Lopes-Szabó Zsuzsa kapta azért, amit a Lopes-Szabó Zsuzsa csinál?

- Nem titok, hogy Gyuri bácsi már 92 éves. Legutóbb kora tavasszal, a születésnapja előtt adott tanácsokat a hallgatóknak az immunitás erősítéséhez szükséges gyógyteák jótékony hatásáról. Egész életében természetgyógyászként dolgozott. Zsuzsa mikor került komolyabb kapcsolatba a gyógynövényekkel? Családi hagyománya van a természetgyógyászatnak?

- Ha leszámítjuk a gyerekkori kirándulásokat meg a gyűjtögetéseket az erdőben, akkor azt mondhatom, hogy 2004-ben, amikor az édesapám mellé álltam ebben a vállalkozásnak nevezett kalandban. Akkor kezdtünk együtt dolgozni. Engem az üzleti élet, a vállalkozás, a vállalkozói lét olyan szinten nem érdekelt, hogy el se tudtam képzelni, hogy én ezt valaha sikerre viszem, vagy hogy egyáltalán tudom folytatni. Először a vállalkozói része volt az, amiben segítenem kellett, mert meg kellett teremteni azt a hátteret az apám munkájához, amire szüksége volt. Az elején azt gondoltam, hogy a természetes, hogy maradjon őrá a szakmai rész. De aztán rájöttem elég hamar, hogy abba is bele kell ásnom magam, és nagyon meglepődtem azon, hogy kedvem támad hozzá. Úgyhogy letettem a természetgyógyász vizsgát  fitoterapeuta szakiránnyal, külön dicsérettel. Ez 2011-ben volt. Azóta lassan tíz éve én is fitoterapeutaként is dolgozom.

- Annak ellenére, hogy azt mondja, nem él önben a vállalkozói szellem, mégis több városban van mintaboltjuk. Egyesületet alapítottak, gyógynövénytúrákat szerveznek, és évente megtartják a Bükkszentkereszti Gyógynövénynapokat is. Felsorolni is sok, mi minden köthető a nevükhöz. Pedig a sikert senki nem garantálta az indulásnál. Azért mégis csak kell ehhez vállalkozói hajlam is.

- Hát nem tudom megmondani őszintén szólva, hogy mi kell. Szokták kérdezni, hogy mi a sikerem titka. Nem tudom megfogalmazni, nincsenek ABC pontok, amit követni kell ahhoz, hogy az ember elérjen az általa sikeresnek tartott eredményhez. Sokszor felteszik a kérdést, hogy milyen női vállalkozónak lenni. Hátránya-e a nőiség? Mindig elámulok ezen a kérdésen, mert nem érzem, hogy ennek jelentősége lenne. Soha nem éreztem hátrányát annak, hogy női vállalkozó vagyok, nem vagyok feminista, nem vagyok antifeminista.  Én azt gondolom, hogy férfiak és nők együtt létezünk a világban. Egymást kiegészítjük, de nem vagyunk egyformák. Nagyon jó, hogy különbözőek vagyunk. Nem is szeretnék férfi lenni, meg szerintem a férfiak sem szeretnének nők lenni. Más kérdés, hogy szeretnének minket jobban megérteni, de hát ezt lehetetlen, mint tudjuk. A női vállalkozónak szerintem az előnye a férfi vállalkozóval szemben, hogy jobban hallgat az ösztöneire. Azt gondolom, hogy az én ösztöneim vezettek odáig, ahol most tartok. Közgazdasági, pénzügyi, nem tudom, milyen végzettség és iskolák nélkül az ösztöneim vezettek, meg azok a mérföldkövek, amiket én erkölcsi mérföldköveknek hívok, amik az életben amúgy is irányítanak engem, amiknek a szabályai szerint élek, ahhoz, hogy nyugodtan tudjak aludni. Nem volt arra szükségünk sem édesapámnak, aki nagyon igénytelen ember, sem nekem, hogy gyorsan meggazdagodjunk. Sok vállalkozásnak ez a célja, hogy minél több pénzt szerezzen az illető. A vállalkozásunkban benne van most is ez a fajta könnyedség vagy könnyebbség. Valószínű, hogy ezért is értünk el oda, ahova elértünk.  Lassan haladtunk, ahogy a lehetőségeink engedték. Úgy növekedett a cég, mint a jó háziasszony háztartása. Tudja, hogy be kell osztani a fizetést. Anyukám kiborítékolta, emlékszem, annak idején a lakbért, a villanyszámlát és a többit. Ami maradt, azt el lehetett tapsolni. Abból lehetett olyan dolgokat vásárolni, amikre nem volt feltétlenül szükség. Vállalkozásunkban is így volt, hogy előbb kifizettük a számlánkat, kifizettük a fizetéseket, és utána, ha futotta, akkor abból növeltük a céget. Úgyhogy ez így alakult, és ezt, az ösztöneim diktálták, mint ahogy már mondtam. Azon kívül az ösztöneim diktálták azt is, hogy milyen emberekkel vegyem magam körül. Nagyon-nagyon jó kollegáim vannak. Ez a tulajdonságom.  Ez egy veleszületett tulajdonság. Nem tettem érte semmit, nem az én érdemem, de jó ösztönöm van, jó szimatom ahhoz, hogy meglássam az emberekben a lehetőséget. Azt gondolom, hogy ez is a nőiségemnek az előnye, hogy tudok és merek is az ösztöneimre hallgatni.

- Végtelen alázat és szerénység van önben, ez a telefonon keresztül is átsugárzik. Engedje meg, hogy idézzek egy mondatot egy önnel készült interjúból, amelyben a siker titkáról beszél: Mindig olyan emberekkel akartam együtt dolgozni, akiknek csillog a szeme. A külvilág számokban méri a sikert. A vállalkozásunk üzletileg eredményes, ami nekem, ügyvezetőnek visszaigazolás arra, hogy jól végezzük a munkánkat. De a legfontosabb az, hogy jó ügyet szolgálunk. Nos, csillog-e a munkatársai szeme, és mi az az elhivatottság, amit önök képviselnek?

- Igen, abszolút csillognak a szemek. Ezen azt értem, hogy nyilván egy értelem kell, hogy sugározzon a szemekből, meg érdeklődés és elhivatottság. Tehát az az ember, aki szívesen dolgozik velem, akinek ugyanaz az értékrendje, aki ugyanazoknak az erkölcsi elveknek az alapján halad, és aki szereti, amit csinál. Azt szokták mondani, azt hiszem egy kínai mondás, hogy csináld azt, amit szeretsz csinálni és soha többet nem kell dolgoznod. Ez tényleg úgy van.  Az ember örömmel megy be az úgynevezett munkahelyére, ha azért megy, mert szívesen csinálja azt, amit csinál. Volt például egy fodrászom, nagyon-nagyon helyes a fiatalember. Ő azt mondta, hogy te, én úgy ébredek, hogy de jó, mert megint mehetek hajakat vágni! Láttam rajta, hogy amikor vágta a hajamat, a nyelvét is kidugta olyan boldogan végezte a munkáját. És csillogott a szeme. Tehát az elhivatottság és a lojalitás számomra nagyon fontos.  Csak olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akik hisznek abban, amiben én, akik ott állnak mellettem, és akik szívesen végzik a munkájukat, mert azt gondolom, hogy a boldog ember az jobban dolgozik. Ha szereti azt, amit csinál és hisz benne, akkor a munkáját sokkal jobban fogja végezni.

- Nem is olyan kis munka van egy ilyen kertben, elég sok munka állhat mögötte, hogy gyönyörűen nézzen ki, mint ahogy a képeken is látszik, amiket megoszt a blogjában. Hiszen egy blogot is működtet. Ebben egészségről, környezetről és a családról is szó van. Miért tartja fontosnak például, hogy meséljen a családjáról legtöbben személyi jogokra hivatkozva igyekeznek inkább homályban tartani azt.

- Számomra a legfontosabb dolog, a legnagyobb örömforrás a családom. A gyerekeim, az unokáim, édesapám, és a férjem. Most például kilencen vagyunk a házban. A gyerekek nem tudtak máshová nyaralni menni, néha elmennek külföldre ilyenkor nyáron, a kicsikkel. Az idén nincs utazgatás, úgyhogy anyához jött mindenki, és tele a ház, tele élettel, tele emberekkel. Számomra ez nagyon fontos. Azért, mert a család az egyik legfontosabb elem és örömforrás az életemben. Nem az egyik legfontosabb. A legfontosabb. Ami mindent felülír. Két felnőtt lányom van, két unokám. Szerető családom, szerető, gondoskodó férjem. Ugyanilyen az édesapám, nagyon szerető, harmonikus családban nőttem fel. Apám most is tartja a kapcsolatot a testvéreivel. Az egyik húga 90 éves, a másik 88. A kicsi öccse “csak” 86.  Nagyon jóban vannak. Tehát számunkra a család az egy éltető elem, oxigénforrás. A blogomat azért indítottam, mert sok olyan témában érzem, hogy van mondanivalóm, ami nem kifejezetten gyógynövényes téma.  Azt gondolom, hogy az az ember, akinek van mondanivalója, szólaljon meg, akinek nincs, az pedig maradjon csendben. Nekem van mondanivalóm. Ebben a mai világban, amikor szétesnek a családok, amikor sok a válás, amivel nincs baj, mert váljanak el az emberek inkább, minthogy marakodjanak éveken keresztül. De próbálják meg, vagy tegyék meg azt, hogy kulturáltan intézzék ezt. Ezzel megkímélik a gyerekeiket a stressztől, a szomorúságtól, az idegességtől, amit a gyerek nem tud kifejezni, csak átéli, és nagyon-nagyon nehéz helyzetbe kerül. Nem érti, ami történik és azt hiszi, hogy ő tehet mindenről. A család az élő sejtje az életnek, ami nélkül nincsen semmi. Gyerek nélkül nincs család. Gyerek nélkül van egy pár. Akármilyen jól élnek, akármilyen boldogok.  Én nem tudom elképzelni az életemet gyerekek nélkül. Nagyon örültem, amikor az unokáim megszülettek, mert azt láttam, hogy a lányaim boldogok. Nem én miattam, nekem van gyerekem, én átéltem ezt a boldogságot, de örültem, hogy a gyerekeimnek is megadatik az a boldogság, amit egy kisgyerek jelent a családban. És egyéb mondanivalóim is vannak.  Legtöbbször hasznosak, de néha azokról az élményeimről mesélek, amik utazás közben érnek. Sokat utazok, sok országban megfordulok, sokféle embert látok. A szemem mindig nyitva van, mindenre rácsodálkozok, mindenről eszembe jut valami, és amiről azt gondolom, hogy másoknak is érdekes lehet, azt megírom ebben a blogban.

- A blogban önmagát is bemutatja. Lengyel, német, osztrák és ki tudja milyen vér keveredik az ereimben, de pillanatnyilag magyarnak mondhatom a családunkat - írja Lopes-Szabó Zsuzsa. Ez számunkra Vajdaságiak számára azért megkapó, mert ebben a közegben is nagyon sok a vegyes házasság, a vegyes család. Éveken keresztül ezt sokan hátrányként élték meg. Ön is sokat utazik, mint ahogy azt előbb már említette, és a családja is Európa különböző országaiban él, portugál származású a férje, két lánya közül pedig az egyik Varsóban, a másik Brüsszelben él lengyel és belga férjekkel. Zsuzsa mitől magyar a magyar?

- Erre van egy nagyon jó történetem. Mikor elköltöztünk Magyarországról a férjemmel, aki portugál - mint említette - először Prágában laktunk, ami nem volt számomra nagyon idegen közeg, mert mégiscsak egy közép-európai ország, nagyjából azonos történelemmel ugyanazzal a 40 évvel a hátunk mögött, ugyanazzal a nagyon hasonló kultúrával. Elköltöztünk Portugáliába, ami nagyon más volt. Mondtam a férjemnek, itt még az eső is másképp esik, még a horizont is más. Nagyon rosszul éreztem magam, én aki  úgy éreztem, hogy mindig, mindenhol otthon tudok lenni.  Elköltöztünk. Hetek teltek el, és ahhoz se volt kedvem, hogy kicsomagoljam a kartonokat, amiben benne voltak a könyvek meg a ruhák. Ott állt a szoba közepén egy csomó doboz. És akkor azt mondtam a férjemnek, nekem haza kell mennem. Muszáj most hazamennem, mert meg kell, hogy találjam magam. És hazautaztam Magyarországra, otthon voltam mondjuk egy hétig, tíz napig, nem tudom, és megnyugodtam.  Rájöttem, hogy azon a tényen, hogy magyar vagyok, semmi nem változtat. Se az, hogy a férjem portugál, se az, hogy Portugáliában lakunk. Semmi nem veheti el az identitásomat. Az csak egy körülmény, hogy én most nem Magyarországon lakom és a körülöttem lévő emberek nem magyarul beszélnek, de én nem változtam semmit. A kultúra, amit hoztam magammal, az érzéseim, a neveltetésem, a családom, a rokonaim, akik Magyarországon vannak, a nyelv, amit használok, az magyar. Úgyhogy megnyugodtam. Visszamentem Portugáliába, kinyitottam a dobozokat, kipakoltam a könyveket, és azt mondtam, hogy jó, akkor most ez van. Most én itt lakom. Egyébként most is külföldön lakom. Tízen-húszon, nem tudom hány éve. De ettől nem érzem kevésbé magyarnak magam. Pedig a körülöttem lévő emberek, van egy pár magyar barátnőm, de alapvetően nyilván nem magyarok. Nagyon jól elvagyok ezzel. Én, én vagyok. Egy teljes identitás. Tudom, hogy hova tartozom és ezen semmi nem fog változtatni.

- Itt az imént említette, hogy az unokák most önökkel töltik az időt, hiszen nem tudtak elmenni máshova nyaralni. Egy nagyon gyakorlatias kérdés. Milyen nyelven beszélgetnek, amikor úgy együtt a család, tehát melyik a közös nyelvük?

- Hát ez nagyon vicces megint csak. Amikor összekerültem a férjemmel, aki egyébként portugál de Svájcban dolgozott, ott járt iskolába, tehát franciául szinte már jobban beszél, mint az anyanyelvén.  Jöttek hozzánk családtagok, ők franciául beszéltek, én a lányaimmal magyarul, tehát egy ilyen katyvasz volt az egész.  Emlékszem, hogy volt egy pillanat, amikor mindenki felállt az asztaltól. Én körülnéztem és kérdeztem, hogy megyünk valahová? Vették a kabátjukat, mondták, hogy persze, megyünk. Nem hallottad? Mondtam, hogy hallani hallottam, csak nem értettem.

Több nyelv van használatban a családban. Az unokáim közül a nagyobbik lengyelül beszél napközben. Lengyel óvodába jár, édesapjával lengyelül beszél, anyukájával magyarul. Velem is magyarul.  És mivel az óvodában angolul is tanulnak, ezért a férjemmel, aki magyarul nem jól beszél, ő franciául beszél, lengyelül nem beszél, tehát hozzá angolul szól. A kisebbik, mivel a papa kétnyelvű, az édesapja angolul beszél vele, az óvodában franciául beszélnek, az anyja pedig csak magyarul szól hozzá. Érdekes, a két kicsi selypítve, nagyon aranyosan, egymással magyarul beszélgetnek, miközben játszanak.

- Hát ez csodálatos, követni is nehéz volt. Így a beszélgetésünk vége felé térjünk vissza a nemrégiben átvett sikeres női vállalkozó díjára. Mit javasolna a vajdasági vállalkozó kedvű nőknek, akik sokszor elkeseredve külföldön keresik a boldogulásukat, kertes családi házaikat, otthonaikat hátrahagyva, mert úgy érzik, hogy itt nincs jövő. Hol van a jövő?

- Bennünk. Magunkban. Ott van a jövő. Én nem tudok receptet adni ahhoz, hogy mi a biztosíték, mi az a biztos út, ami a vállalkozás sikeréhez vezet. Azt gondolom, hogy hinni kell abban, amit az ember csinál, bármire vállalkozik, legyen az útépítés, faültetés vagy gyöngyfűzés. Hinnie kell abban, hogy neki ez az útja, neki ezt kell csinálnia, és hogy ő fogja a legjobban csinálni a világon. És ez a hit és ez az akarat nagyon sok akadályon átsegíti az embereket. A hazájukat elhagyni? Ezt nem tudom megítélni. Én külföldön élek, de nekem mindig megvolt az a könnyebbségem, hogy én hazamehettem. Nem olyan kisebbségben éltem, mint ahogy a vajdasági magyarok, az egy nagyon nehéz szituáció lehet, azt gondolom, aminek rendkívül sok hátránya van. Ugyanakkor az előnye meg az, hogy nagyon összekovácsolhat egy közösséget. Biztos vagyok benne, hogy az ott élő magyarok nagyon összetartanak. Azért, mert közös a sorsuk. Ez nagyon-nagyon össze tudja hozni az embereket. Úgyhogy lehet, hogy egy ilyen közegben, lehet, hogy anyagilag nem olyan könnyű, de erkölcsileg biztos, hogy könnyebb, ha az ember azt érzi, hogy van egy támogató közösség, egy támogató család, baráti kör, vagy társadalom, amelyik őt felemelheti. De a hit a legfontosabb dolog. Higgyen abban, hogy amit csinál, az jó, és azt jól csinálja. Hát igen, nem biztos, hogy gazdaságilag az elején nagyon megéri vállalkozni, mert az elején mindenkinek nagyon nehéz, és a sikerért nagyon sokat kell dolgozni.  Vannak nagyon nehéz pillanatok, amikor az ember azt mondja, hogy na jó, kész, most feladom, most itt végeztem, nem csinálom ezt tovább. Aztán mindig jön a gondviselés. Jön egy jó szó, jön egy jó lehetőség, ami átlöki az embert ezen, és akkor azt mondja, hogy igen, folytatom.

- Így legyen! Lopes-Szabó Zsuzsának nagyon köszönöm, hogy a rendelkezésünkre állt, és további sok sikert kívánok a vállalkozásában és a családjában is.

- Nagyon köszönöm. Maradjanak egészségesek! Köszönöm, hogy velem tartottak.