Ugrás a tartalomra
Pannon RTV

Palicson gyűltek össze a vajdasági magyarok, hogy Szent István királyt és az új kenyeret ünnepeljék

2022.08.14
07:58
Forrás
Pannon RTV
A hit a szabadságunk alapja, a szabadság a megmaradásunk záloga - mondta Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.

Palicson tartották meg a Szent István-napi vajdasági központi ünnepséget. Az ökumenikus kenyéráldást követően Pásztor István, a szervező VMSZ elnöke mondott beszédet. Mint fogalmazott, a nemzethez tartozás kiteljesedése az elmúlt 12 év magyarországi nemzeti kormányzásának köszönhetően aranykorát éli.

Pannon RTV

Palicson gyűltek össze a vajdasági magyarok, hogy Szent István királyt és az új kenyeret ünnepeljék. A hagyományokhoz híven ezúttal is ökumenikus kenyéráldást tartottak a Vigadó előtt felállított színpadon.

Az ünnepség folytatásában Pásztor István szólt az egybegyűltekhez. Mint a VMSZ elnöke elmondta: a fejlődő gazdaságot, a fellendülő ipart, a gépesített mezőgazdaságot és az állattenyésztést másodpercek alatt megsemmisítheti az aszály, a szankciós politika, az ideológiai hadviselés, a politikai nyomásgyakorlás és a háború. A politikus a vajdasági központi rendezvényen úgy fogalmazott, mifelénk nincsenek könnyű idők, legfeljebb nyugalmi időszakok, nyugodt építkezésre alkalmas egy-két évtized.

Pannon RTV

Pásztor István, elnök, Vajdasági Magyar Szövetség: „Áramszünet, benzinhiány, gázmizéria. A huszadik században több alkalommal találkoztunk ezzel, kipróbáltuk, hogy milyen. Európa nyugati részében akkoriban, amikor mi páros és páratlan számra végződő rendszámtábla alapján hajtottunk autót, a jóléti társadalmak előnyeit élvezték. Mi pedig nem tudtuk, hogy a hiánygazdaság a demokrácia fejlettebb formája. No, de most újra ezt akarják velünk megtanítani, s mivel erősek, dölyfösek, fölényesek, nem riadnak vissza a nyomásgyakorlástól, arathatnak sikereket. De akkor mi tart meg bennünket? A belső értékünk: a hitünk, ami szabadságunk alapját jelenti. A szabadságunkét, ami megmaradásunk záloga.”

Pannon RTV

Pásztor kiemelte: a Szent István királyunk elképzelésének igyekezve megfelelni gondot kell viselnünk arról, ami a miénk: a szülőföldünkről. A VMSZ elnöke hozzátette: együtt kell működnünk, hogy fejleszthessük városainkat, falvainkat. „A helyes választás a nemzet megmaradásának feltétele. A helyes választás az önbecsülés és nem a dölyfösség. A helyes választás az együttműködés, de nem a megalkuvás. A helyes választás a keménység és nem a simulékonyság. A helyes választás annak elismerése, hogy a teremtett világ része vagyunk, nem pedig teremtettük a világot, aminek urai lehetünk.”

Pannon RTV

Pásztor István Palicson köszönetet mondott Magyarország nemzeti kormányának, és a szerb államvezetésnek és az államfőnek az egy évtizedes partneri viszonyulásért. A VMSZ elnöke beszédében kitért az elmúlt időszakban – mint fogalmazott – ránk zúduló migránsáradatra is. Pásztor hangsúlyozta: a bevándorlókat Szerbia déli határán kell megállítani. „Újfent és világosan ki kell mondani, a migránsinváziót a déli határon meg kell állítani. Mi nem válhatunk a nyugati utópiák foglyaivá, a migránsok nem válhatnak ugyanezen utópiák áldozataivá, szerencsétlen páriákká, akik hónapokon át egyre frusztráltabban és dühösebben próbálkoznak Európa bevételével, annak az Európának a bevételével, ami egyébként – állítása szerint – örömmel várja őket. A kettős beszéd helyett a megoldások irányába kell elindulni, de ehhez kétségtelenül meg kell szüntetni a jelenlegi áldatlan állapotokat.”

Pannon RTV

Pásztor István beszédét követően megszegték az új búzából készült kenyeret, majd zenés szórakoztató műsor kezdődött Palicson. A központi rendezvény a budapesti Operettszínház művészeinek előadásával, és munkatársunk Dj Manó fellépésével zárult.

Pásztor István teljes beszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Tisztelt ünneplő Közösség!

Ha visszatekintünk a múltba, ha azzal próbálkozunk, hogy ezer év előtti idők embereiről gondolkodjunk, ha vesszük magunknak a bátorságot, hogy feltételezzük, mit akart államalapító Szent István királyunk, mi volt a célja velünk, néhány dolgot bátran leszögezhetünk.

Leszögezhetünk, mondom ezt, ám nem azért, mert úgy vélem, olyan jól ismerjük a múltat, a történelmet, az ezerév előtti időket, nem azért, mert megtanultuk fejből az Intelmeket, és mindig a helyzetnek megfelelően tudunk belőle idézni, használni tudjuk, forgatni saját hasznunkra, ugye, erre is volt példa az elmúlt években, és nem is azért, mert visszafelé könnyű okosnak lenni, a jelenből kiindulva könnyű leszögezni, mi is lehetett Szent István szándéka velünk. Visszafelé könnyű volna okosnak lenni, hiszen nem kell egyebet tenni, csak ráhúzni saját elképzeléseinket a történelmi kaptafára, a magyar történelem kaptafájára és máris kihüvelyezhetjük, hogy ezzel a szóval éljek, kiokoskodhatjuk, megfejthetjük, mi volt államalapítónk szándéka. S bizony, mindig az, amit éppen mi szeretnénk. Kényelmes nézőpont volna ez – de nem akarok ilyesmivel élni, ahogyan nem akarom a mához igazítani sem Szent István ünnepét, nem gondolom, hogy államalapító királyunk mesehős volna, mondabeli király, akit a néphez közel kell hozni, mert a nép bizony huszonegyedik századi és Szent István is csak akkor érthető számára, ha könnyen fogyasztható.

Kisebbségi sorsban élünk, nekünk a történelmünk, a magyar történelem sohasem volt könnyen fogyasztható, nekünk mindig meg kellett érte küzdeni, akár a betevő falatért. Szó szerint igaz ez, hiszen negyvenhat évig, előtte pedig huszonhárom évig tilos volt a magyar történelem, legalábbis bűnös szándékot feltételeztek mindenkiről, aki foglalkozott volna vele, tanította volna – irredentának, aztán fasisztának érezhette magát. Így aztán a rendszerváltozást követően, amikor nem megküzdenünk kellett a magyar történelemről való tudásért, hanem élnünk kellett a lehetőséggel, döntenünk kellett ünnepeinkről, jeles napjainkról, zászlónkról, szimbólumainkról és annyi egyébről, amitől mi, vajdasági magyarok azonosnak érezzük magunkat saját magunkkal, a múltunkkal és a jelenünkkel, úgy döntöttünk, hogy két olyan ünnepünk van, ami bennünket a nemzet részévé emel: március 15-e és augusztus 20-a. Márciusban leborulunk hőseink emléke előtt, augusztusban templomba megyünk, hálát adunk, aztán pedig megünnepeljük közösen, hogy vagyunk: így gyűlünk össze itt, Palicson 1996 óta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Tisztelt ünneplő Közösség!

A templomból jövünk ide, a szabadkai egyházmegye bazilikája ad otthont a vajdasági magyar közösség központi rendezvénye keretében tartott misének, ami természetesen nem az egyetlen mise, hiszen nincs olyan magyarlakta település Vajdaságban, ahol Szent István tiszteletére ne tartanának misét, ne énekelnék el a Himnuszt, de a központi az, ahol összegyűlünk, ahová a szülőföldünk különböző helységeiből, településeiről eljövünk, hogy közösen adjunk hálát, közösen emlékezzünk.

Amikor Mária Terézia osztrák császárné és magyar királynő a magyarok szívét megszerzendő, hazavitette a Szent jobbot Dubrovnikból, ahová a törökök elől menekítették, s elrendelte, hogy augusztus 20-án ünnepeljük meg első királyunk emlékét, akkortól vált az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga című, Szent Istvánról szóló templomi himnusz néphimnusszá. Bizonyára érdemes elgondolkodni a himnusz szerzőjének szándékán, üzenetén – „Virágos kert vala híres Pannónia,/mely kertet öntöze hiven Szűz Mária./Kátholika hitnek bő volt szép virágja,/bé homályosodott örvendetes Napja.” De érdemes szemügyre venni a mai változatot is: „Virágos kert vala hires Pannónia,/Mely kertet öntözé híven Szűz Mária./Kertésze e kertnek István király vala/Behomályosodott örvendetes napja.”

Ebben a ma élő változatban a szerző eredeti szándékával szemben, amit nyilván meghatároztak a történelmi körülmények, kihagyásra került Szent István király egyik talán túlzás nélkül állíthatjuk, megkerülhetetlen szándéka és akarata, hogy a magyar nép hitében hova tartozzon. A virágos Pannónia egy prosperáló vidék képét vetíti elénk, azonban egyáltalán nem ugyanazt jelenti, hogy a hitnek bő volt a virága e kertben vagy pedig István király volt e virágos vidék kertésze. Az eredeti szándékhoz közel kerülni, bonyolult és nehéz időkben ez tarthat meg bennünket. Letisztítani, sallangmentessé tenni a gondolatot, kitisztítani a nehézségekből adódó salakot. Bonyolult és nehéz időket élünk megint. Örömmel és nyugalommal tölt el, hogy mindvégig, amióta eldöntöttük, hogy hagyományaink szerint és Szent István királyhoz méltónak tartható módon ünnepeljük meg a magyarság legnagyobb ünnepét, az államalapító szent király ünnepét, egyetlen alkalommal sem merült fel, hogy távolabb kerüljünk a hitünk vállalásától, hogy ne a szentmise legyen az ünnep origója.

Prosperáló Pannónia, virágos vidék, vagyis ahogyan ma mondanánk, fejlődő gazdaság, fellendülő ipar, gépesített mezőgazdaság és állattenyésztés, mindezt másodpercek alatt megsemmisítheti az aszály, a szankciós politika, az ideológiai hadviselés, a politikai nyomásgyakorlás, a háború. Áramszünet, benzinhiány, gázmizéria. A huszadik században több alkalommal találkoztunk ezzel, kipróbáltuk, hogy milyen. Európa nyugati részében akkoriban, amikor mi páros és páratlan számra végződő rendszámtábla alapján hajtottunk autót, a jóléti társadalmak előnyeit élvezték. Mi pedig nem tudtuk, hogy a hiánygazdaság a demokrácia fejlettebb formája. No, de most újra ezt akarják velünk megtanítani, s mivel erősek, dölyfösek, fölényesek, nem riadnak vissza a nyomásgyakorlástól, arathatnak sikereket. De akkor mi tart meg bennünket? A belső értékünk: a hitünk, ami szabadságunk alapját jelenti. A szabadságunkét, ami megmaradásunk záloga.

Hosszú évek óta azzal próbálkozunk, hogy ünnepünket felemeljük Szent István király szellemiségéhez, azzal próbálkozunk, hogy ne őt idézgessük, hanem gondolatainkkal, az ünnepre való lelki rákészülésünkkel igyekezzünk lélekben, észben eljutni oda, ahova – feltételezéseink szerint el kell jutnunk az ő ünnepén. Ennek az egyik mikéntje kétségtelenül az, hogy méltónak kell lenni a magyar nemzethez. Mindenki a maga nemzetéhez legyen méltó, különben acsarkodás van és viszály, ha már az intelmek kedv és tetszés szerinti értelmezésével kezdtem, hadd utaljak vissza, felidézve Merániai János esztergomi érsek híres levelének kétértelmű mondatát, amely tragédiában a Bánk bánt eredményezte, politikai értelemben ugyanakkor olyan kettős megoldást javasolt, ami a felelősségáthárítás klasszikus példája. Ugyanakkor arra is remek példa, hogy aki időt nyer, életet nyer. Ez volna a politika? Pontosabban ez is politika volna? Ügyesen áthárítani a felelősséget, ám ezzel időt és életet nyerve azoknak, akik képesek nehéz időkben – és mifelénk nincsenek könnyű idők, ezt leszögezhetjük, legfeljebb nyugalmi időszakok, nyugodt építkezésre alkalmas egy-két évtized – úgy kormányozni az ország hajóját, hogy ne fusson zátonyra, ne törjön ripityára, ne legyen idegen szeleknek kiszolgáltatott, kormányozhatatlan.

Ha államalapító szent királyunkra gondolunk, akkor a bátorságra gondolunk és a felelősségvállalásra, nem annak ügyes áthárítására. Arra gondolunk, hogy István király nem akart időt nyerni, hogy azzal életet nyerjen – megvívta a csatáit, kíméletlen is volt, kegyetlen is tudott lenni, ahogyan nagyvonalú és egyszerű is. Ez lett volna 1000 környékén a politika? Még ha keveset is tudunk a történelemből, ha csak arra támaszkodunk, amit ilyenkor, államalapító királyunk ünnepén fel tudunk idézni, azt mindenképpen tudjuk, hogy a politika akkoriban sem volt másmilyen. Időt kellett nyerni, felelősséget áthárítani, mérlegelni, kiutat keresni. Nevezhetnénk ezt a politizálás európai útjának.  És emiatt különleges a mi szent királyunk, éppen emiatt ő a mi államalapító szent királyunk – másként értelmezte a szót: politika. Másként értelmezte a kifejezést: nemzet. Másként értelmezte a küldetést: magyar. Másként értelmezte a lázadást és a megnyugvást, a letelepedést és a hódítást. Másként értelmezte a lélek útját a teremtőhöz. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy voltak hozzá hasonló királyaink, akik számára az államalapító király nem csak példa volt, de követendő út is – említsük csak Szent Lászlót.

Azt mondtam, néhány dolgot bátran leszögezhetünk, ha arra törekszünk, hogy méltóvá legyünk ahhoz, amit Szent István király elvárt a nemzetétől: mulyának lenni és elherdálni a földet, amit a népek vándorlásai, a hódítások idején őseink megszereztek, ugyanolyan megbocsáthatatlan volna, mint azon vitatkozni, éltek-e itt népek, amikor megérkeztünk? Hát, hiszen éltek. És mi velük éltünk, egymással való viszonyrendszerünket az alakította, hogy a saját nemzetünkhöz akartunk méltók lenni vagy más igényeket kielégítendő, koncért-jussért másokat leigázni. Meg az is alakította, hogy a velünk továbbélő népek bennünket akartak-e leigázni koncért-jussért, sokszor magyar uraktól kapott birtokért, földért cserébe, vagy a saját nemzetükhöz kívántak-e felemelkedni?

A kérdés mindig ugyanaz volt, ezért aztán a helyes válasz sem lehetett más, mint amit Szent István megfogalmazott és ránk hagyományozott. A kérdés pedig a szabadság kérdése. Amit nem egyik ember ad a másik embernek. Így aztán nem is egyik nemzet adja a másik nemzetnek. A szabadságot az egyik ember elveheti a másiktól, megfoszthatja a szabadságától, de mivel a szabadságot a Teremtő adja, így elvenni sem tudja az ember, legfeljebb látszólagosan, időszakokra – a szabadság elvétele ugyanannyira időszakos, mint a nyugodt építkezés időszaka, legfeljebb évtizedekben mérhető, rövidke idő. A szabadság a legnagyszerűbb dolog, amit a Teremtő az embernek adott, képesség. Képesség arra, hogy választhassunk jó és rossz között. Képesség arra, hogy felismerjük a korlátokat. Képesség arra, hogy rácsodálkozzunk a végtelenre és az örökkévalóra, amihez mérten semmik vagyunk, de ha jó döntéseket hozunk, akkor egyenként és sokaságként, nem tömegként, de nemzetként, felemelkedhetünk, a ránk rontó bajokkal megküzdhetünk. A szabadság a lélekben lakozik, ahogyan azt Berzsenyi Dániel írta, lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.

A lélek felfelé törekszik, az ég felé igyekszik, ahogyan azt Szent István királyunk is tudta, amikor megalapította az államot és minden tíz falut arra kötelezett, építsen templomot. Az ember tekintetét a magasba húzza a vágy, a remény. A viszontagságos, dúlt időkben nincs is egyéb, csak a remény, ami a templom tornyán megcsillanni látszik a fényben. Az a remény tesz képessé az imára és az a remény tesz képessé arra, hogy a másikkal összefogjunk. Az összefogás ott kezdődik, hogy minden tíz falu. És az összefogás ott is ér véget, ahol elkezdődött. Ha nincs többet tíz falu, ami fontosnak tartja a templomát, az imádkozást, a remény megtartását a dúlt időkben, akkor nem marad nemzet, csak csőcselék, nem marad ember, csak egyén, akkor  magyarnak lenni nem küldetés többé, ami csuda dolgok megtételére tesz képessé. Akkor magyarnak lenni nyűg és különböződés. A szabadság nehézsége éppen ezekben a választásokban lakozik, de képesség is, amivel cserébe megajándékoz.

Csuda dolgok megtételére lélek s szabad nép képes – ezt, a szabadságot megadta nekünk államalapító szent királyunk. A kereszténység felvételével a szabadság lehetőségét hagyta ránk, ezáltal pedig a választás lehetőségét is. Dönteni kell jó és rossz között, helyes és nem helyes között, háború és béke között, végső soron arról kell dönteni minden nap, hogy a Kárpát-medence népei között mi a dolgunk? Együttműködni vagy leigázni? Az urat szolgálni vagy az uraktól kegyet lesni? Egyszerűnek, banálisnak tűnő kérdések, talán azok is, mint minden olyan kérdés, ami alapvető. Ugyanoda vezet vissza – a szabadsághoz. Szabad néppé tett bennünket Szent István király.

A magyar nem kuruc és nem labanc, a magyar nem születésétől szereti a szabadságot, s nem különb ezáltal másoknál. Legalábbis, mi úgy gondoljuk, ha igyekszünk megfelelni annak az elképzelésnek, amelyről azt merészeljük feltételezni, hogy Szent István feltételezése, elvárása lehetett a mi irányunkba. Elvárás, feltelezés, feladat – valami olyasmi, ami ezer éven át képes bennünket megtartani. A magyar szabadság tehát, amire olyan nagyon büszkék vagyunk, mintha valamiféle   hungarikum lenne, nem más, mint Szent István legmélyebb és legtitkosabb öröksége, amit ránk hagyományozott. A magyar szabadság nem függetleníthető el az alázattól és a méltóságtól, ahogyan a fölfelé, az ég felé emelt tekintettől sem. A magyar szabadság, ami a magyar lélek alapélménye –  szeretjük ezt hinni, nem a sztyeppék szabadságából és nem a turul szárnyalásából fakad, legalábbis nem csak abból fakad, hanem abból is, megszelídítve, civilizálva, domesztikálva, korlátok és keretek közé szorítva, európaizálva, de nem egyenarcúsítva, nem tömegesítve, hanem egyediségében megemelve, különlegessé téve,vagyis  csuda dolgokra képessé téve. A megmaradásra berendezkedve. A csuda dolgok a nemzeti nagyság megteremtésének képességét jelentik, a nemzeti felemelkedést, amire újra és újra képesnek kell lenni. Nem sokaságként, nem tömegként, nem egyénenként, hanem emberként és nemzetként, magyarként. Ilyen módon válik a magyar küldetéssé – ezt a feladatot szánhatta Szent István király nekünk. Mert mi lehet egyéb, ami fontosabb volna a megmaradásnál? Minden nemzet küldetése a megmaradása. Csak az utak különböznek, amiket a nemzetek megmaradásuk megvalósítása céljával választanak.

Óriási szerencsénk van. Mondhatjuk akár azt is, tenyerén hordoz minket az Isten, hogy Szent István királyt küldte, legyen államalapítónk, majd időről időre küldött olyan magyarokat, akik visszahozták az idők mélyéről a szent istváni üzenetet, miszerint a szabadság ereje a választás nehézségében rejlik. De a helyes választás a nemzet megmaradásának feltétele. A helyes választás az önbecsülés és nem a dölyfösség, a helyes választás az együttműködés de nem a megalkuvás, a helyes választás a keménység és nem a simulékonyság, a helyes választás annak elismerése, hogy a teremtett világ része vagyunk, nem pedig teremtettük a világot, aminek urai lehetünk.  

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Tisztelt ünneplő Közösség!

Államalapító Szent István királyunk elképzelésének igyekezve megfelelni gondot kell viselnünk arról, ami a miénk: a szülőföldünkről, amelyen ezer év óta másokkal együtt otthon vagyunk. Együtt kell működnünk, erőt kell kifejtenünk annak érdekében, hogy fejleszthessük városainkat, falvainkat, ellen tudjunk állni azoknak a huszonegyedik századi imperialista törekvéseknek, amiket globalista törvényszerűségként próbálnak lenyomni a torkunkon. Emellett pedig, mivel kisebbség vagyunk, meg kell dolgoznunk azért, hogy magyarok maradhassunk. Elsősorban magunkért, egymásért kell megküzdenünk, azért, hogy legyünk, maradjunk a szülőföldünkön. Ezeket a feladatokat ismerjük, elég jól nézünk ki, ami azt illeti, a körülményekhez, az elmúlt száz év megpróbáltatásaihoz viszonyítva nagyon is jól nézünk ki, amit egymásnak köszönhetünk, amiért nagyszüleinknek és szüleinknek lehetünk hálásak, amiért köszönetet kell mondanunk Magyarország 2010 óta hatalmon lévő nemzeti kormányának, és amiért köszönetet kell mondanunk Szerbia elnökének és kormányának az egy évtizedes partneri viszonyulásért, az együttműködési szándékért és nyitottságért.

Ennyi elég is volna ahhoz, hogy megküzdjünk az előttünk álló, ránk zuhanó gazdasági recesszióval, a kialakított energiaválságból következő problémákkal. Van azonban valami, ami miatt mindez kevés lesz, ha Magyarország és Szerbia nem tud közösen és jól, keményen és bátran, határozottan bár emberségesen, de ellent mondani ennek a ránk zúduló migránsáradatnak. Hét éve tűrjük ezt a helyzetet, ami a magyarországi kerítés megépítése után hetekre lecsillapodott, de alapvetően rosszabbra fordult: városaink, parkjaink, közterelületeink megszállás alatt állnak, a védett Szelevényi erdőbe, ahová egy évtizede még kirándulni vitték az iskolásokat, hogy megmutassák nekik a védett növényeket, a rendőrség sem meri betenni a lábát. A makkhetesi erdővel ugyanez a helyzet, arrafelé már ellehetetlenült az élet, de nincs ez másként Nyugat-Bácskában és Belgrádban sem.

Nem kételkedünk abban, hogy a nyugat-európai döntéshozók helyesen döntöttek, amikor bevándorlóterületté nyilvánították országaikat, azonban ezt ne a mi bőrünk árán kívánják  megvalósítani. Még az is lehet, hogy egyáltalán nincs is ilyen szándékuk, csak Merániai Jánoshoz hasonlóan ügyesen fogalmaznak, a probléma és tömeg pedig ránk zúdul, a mi erdőinket, köztereinket teszi élhetetlenné, foglalja el tőlünk. Az európai döntéshozók folyamatosan változó elvárások alapján írogatják jelentéseiket rólunk, ki nem mondott nyomásgyakorlást hajtanak végre rajtunk, aminek következtében a mi életünk válik élhetetlenné, az pedig, amit ők a migrációhoz való alapvető emberi jogként definiálnak, náluk ugyan nem a megoldás része, nálunk viszont egyre akutabb probléma. Ki kell mondani, hogy ennek a kérdésnek a megoldása nem azoknak a kezében van, akik hisznek a bevándorlótársadalmakban. Nem kételkedünk abban, hogy ez a projekt a számukra sikeres lesz, hiszen ők jóléti és fogyasztói társadalom, másként viszonyulnak számos kérdéshez. Mi azonban, másfajta történelmi tapasztalatok birtokában a nemzetek önrendelkezésében, a szuverén országokban és a jószomszédi együttműködésben hiszünk, életünk megoldását, társadalmunk fejlesztését ezek mentén kívánjuk alakítani. Újfent és világosan ki kell mondani, a migránsinváziót a déli határon meg kell állítani. Mi nem válhatunk a nyugati utópiák foglyaivá, a migránsok nem válhatnak ugyanezen utópiák áldozataivá, szerencsétlen páriákká, akik hónapokon át, egyre frusztráltabban és dühösebben próbálkoznak Európa bevételével, annak az Európának a bevételével, ami egyébként – állítása szerint – örömmel várja őket. A kettős beszéd helyett a megoldások irányába kell elindulni, de ehhez kétségtelenül meg kell szüntetni a jelenlegi áldatlan állapotokat.

Államalapító királyunk, Szent István legfőbb törekvése a béke és jóviszony megteremtése volt, Kárpát-medence fejlődését és virágzását ebben látta. Ennek a gondolkodásnak a része volt az erős ország, amit hittel és akarattal vértezett fel. A hit jelentette szabadság adja meg az erőt, ami nélkül nem építhető és nem tartható meg egyetlen közösség sem. Mi ma, 2022-ben is azt tudjuk ünnepelni, hogy van hitünk. Van bennünk szeretet a szülőföldünk iránt. Együttműködési szándék vezérel a többség irányában. A nemzethez tartozás kiteljesedése az elmúlt tizenkét év nemzeti kormányzásának köszönve aranykorát éli. Vigyázzuk meg mindezeket.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!  

 

 

Szent István
központi ünnepség
Pásztor István

Most

19:07, Frissítve: 20:25

Vajdasági sikerekben bővelkedett a Nemzeti Vágta

Emlékezetes, vajdasági sikerekben bővelkedő vágtát láthatott a közönség vasárnap délután Budapesten. A Temerint képviselő Földes Luca második lett a fináléban. Szerbia színeiben pedig Ördög Alen megnyerte a Nemzetközi vágta döntőjét.
19:04, Frissítve: 20:25

Betyáros virtus Ludason

Fekete, pej, szürke, deres de még tarka ló is versenyzett a 12. Ludasi Betyárnapon. Hátas-lovas és fogatos ügyességi lóversenyeket láthatott a közönség.

Népszerű

69 kérdés, 30 perc

Október 1-jén, szombaton kezdődik és 31-éig tart a népszámlálás Szerbiában.