Antalovics Péter: Magánbeszélgetés

A költővel Lennert Móger Tímea beszélgetett a VM4K klubhelyiségében. Antalovics Péter verseiről a verssorai beszélnek legszemléletesebben: gránitba öntött képek, gyönyörű metafizika, csendes sírás a falon túlról, csupasz vidék fölött a kétség gomolyog, és a ködös kavargásban átlátszóvá válnak az arcok. Amikor nem vagyunk egyedül, akkor is egyedül vagyunk e sorokban, anélkül talán, hogy az önmagunkhoz visszavezető útra mindig rátalálnánk. Mert minden attól lesz igaz, hogy sosem történik meg, többek között ez is olvasható a kötet fülszövegében.

Antalovics Péter, költő: „Gyakorlatilag minden egyes szövegem beillik ebbe a hármas egységnek a valamelyikébe. Az első a társadalmi vonatkozás, vagy a társadalmi kérdések felé irányuló figyelem, ami szerintem mindannyiunkban ugyanúgy megvan. Ha nem is ennyire sarkítottan, vagy nem is ennyire tudatosan figyeljük ezeket a dimenziókat, de hogy ez a létünknek egyik nagyon fontos tere. Tehát ami kifelé a szocializációval a szűkebb-tágabb nevelt körben zajló neveltetésünkkel, tehát ez az egyik nagyon fontos összetevője annak, akik vagyunk. Akár kifelé, de még akár befelé is van hatása. A másik ez a nagyon intimitás szféra, ez a függőség ciklus, ami a legszemélyesebb tere gyakorlatilag a személyiségnek, de ezt most cáfolni is fogom, mert a harmadik ciklus meg pont ez, ami a magánbeszélgetés, amikor már viszont a pár, vagy a partner vagy bárhogy is nevezzük, az a fogódzó sincs, és igazán csak a tükör marad ott az ember előtt, és akkor az lesz az igazi lecsupaszított önvizsgálat.”