Mitől nő a nő?
Gyorsan változó világunkban, amikor már bármikor lehet fiúból lány és lányból fiú, amikor a nemi szerepek felcserélődnek, amikor vannak országok, ahol már nem apát és anyát, hanem egyes szülőről és kettes szülőt tartanak számon, nehéz nőnapról beszélni, mert előbb azt is definiálni kell, hogy mi a nő, és miért kell, hogy legyen neki külön napja. Összefoglaltuk, hogyan is alakult ki a nemzetközi nőnap, mi volt a célja, és mára mivé alakult át.
A nemzetközi nőnapot először 1911-ben ünnepelték meg, akkor még nem március 8-án, ám 1913 óta ez a napja a nőknek. A 19. század végén, de különösen a 20. század elején felerősödtek a női egyenjogúságot követelő, feminista hangok, a nők választójogot, a férfiakkal egyenlő bánásmódot, és főként egyenlő bérezést követeltek. Ekkor született döntés arról – Clara Zetkin javaslatára -, hogy legyen az év egy napja jelképesen a nőké. A nőszervezetek a következő években ezen a napon felvonulásokkal igyekeztek felhívni a figyelmet arra, milyen fontos szerepet játszanak a nők a társadalomban, és mégis milyen kiszolgáltatottak. A nők követeléseit, főként a választójogra vonatkozó elképzelést számos férfi is támogatta. Mindezek ellenére változás csak nagyon lassan következett be. Oroszországban 1917-től, Németországban 1919-től szavazhattak nők, a francia és az olasz nők azonban csak a második világháború végétől, a belgák 1958-tól, a svájciak 1971-től, a portugálok 1976-tól, a liechtensteiniek pedig csupán 1984-től élhetnek e joggal.
A választójog azóta majdnem minden országban a nők alapvető jogává vált. A másik legfontosabb követelés, az egyenlő bérezés kérdése azonban a mai napig problémát okoz. Hiába hoztak erről számos országban törvényt – az Egyesült Államokban például már 1963-ban -, a mai napig többet keresnek a férfiak, mint a nők. Ez a leginkább a bulvársajtóban megjelenő hírekből látszik, hiszen számos alkalommal hallani arról, hogy egy-egy filmfőszerepért egy férfi több pénzt kapott, mint egy nő. Vagy mostanában arról is, hogy a férfi színész nem volt hajlandó elfogadni a magasabb bért, ha női kollégája nem kapott ugyanannyit. Ezek a kivételek, azért is kerülnek be a hírekbe. De a nemzetközi kimutatások szerint a világ minden részén több pénzt vihetnek haza a férfiak az ugyanannyi munkát végző nőknél. Az Európai Unió országaiban a felmérések szerint a bérszakadék 16 százalékos, vagyis ennyivel keresnek többet a férfiak.
Az EU alapelvei közé tartozik a nemek közötti egyenlőség, ám a kimutatások szerint még mindig több nő dolgozik az alacsonyabban fizetett ágazatokban, és a nők továbbra is alulreprezentáltak a döntéshozói pozíciókban, és hiába rendelkeznek felsőfokú képzettséggel, ha a hagyományos női szerepkörhöz köthető képzettségük
Itt jegyezzük meg, hogy volt egy pillanat Szerbia történelmében, nem is olyan régen, amikor például a tudományos életben hirtelen sok lett a női vezető. Miután Jugoszlávia felbomlott, egyre több nő jelent meg például a média felsővezetői között, de az egyetemeken is hirtelen több női dékán és rektor lett. Ennek egyszerű oka van, a délszláv háborúk után voltaképpen egy űr, egy vákuum alakult ki, elfogytak a politikai szempontból vállalható férfi vezetők, és végre pályára léphettek a nők. Zárójel bezárva.
Az Európai Uniónak van egy úgynevezett nemi egyenjogúsági indexe, amely megmutatja, hogy a tagországok közül hol mennyire valósult meg a nemek közötti teljes egyenjogúság. Több szempontból is vizsgálják az egyenjogúságot, például a munka, az egészségügy, a tudás vagy a hatalom tekintetében. A legrosszabbul ezen a mutatón Románia szerepel, amely a 100-ból 56,1 pontot kapott, míg Svédországban a legjobb a mutató, 82,2-vel. Az EU-s átlag 70,2.
A nők részvétele a politikában sehol nem éri el az 50 százalékot, de az Európai Unió legtöbb országában megközelíti a kritikusnak tömegnek számító 30 százalékot. Ez az arány, amikor jól hallhatóak a női vélemények.
A vezetői pozíciókat hagyományosan többnyire férfiak töltötték be. A vezetőktől elvárt tulajdonságokat és készségeket – amilyen a dominancia vagy a racionális gondolkodás – jellemzően a férfias tulajdonságokkal kapcsolják össze, így a vezetői szerep a közfelfogásban a férfiakhoz tartozik. A nemi sztereotípiák a közigazgatási pozíciók megoszlásában is tükröződnek, a férfiak uralják az alapvető állami funkciókhoz kapcsolódó tárcákat, amilyen a védelem, a belügy vagy a külpolitika, míg a nők inkább a nemük szerinti társadalmi-kulturális szerepkörökben láthatók, így azt a sztereotípiát erősítik, hogy a nőkhöz jobban illenek az olyan területek, mint az oktatás, az egészségügy és a kultúra.
A politikai döntéshozatalban való nemi egyenlőség melletti elkötelezettségét több uniós tagállam is megerősítette a kötelező vagy önkéntes nemi kvóták bevezetésével, hogy megteremtse a nemek közötti egyensúlyt a politikában.
Szerbiában minden öt jelöltből kettő kell, hogy nő legyen, a választási listákon is így szerepelnek a nevek. Ez jobb láthatóságot biztosít a nők számára, de nem mindegy, hogy ennek a láthatóságnak van-e súlya. A csak kirakatba kitett, fikuszpozícióban lévő nők nem a képességeik miatt kerülnek pozícióba, hanem azért, hogy a férfivezetés jelezze, nincs férfiuralom, ám a valóságban nem ez a nő hozza meg a döntéseket, hanem a háttérben férfiak. Természetesen nem minden nő „fikusz”, nem hiszem, hogy bárki is bábnak nevezte volna Margaret Thatchert, Angela Merkelt vagy Giorgia Melonit. Ők saját jogon, saját erejükből, az üvegplafont átütve váltak országaik vezetőivé.
És ha már a politikánál tartunk: annak ellenére, hogy általában a baloldal beszél többet az egyenjogúságról, mégis inkább a jobboldalon jelennek meg erős női vezetők. Persze ezek a női vezetők nem a hős anya vagy az odaadó feleség képével kampányolnak, mégsem elhanyagolható az, hogy ők valóban anyák és feleségek, és ezzel egy jelentős szavazóbázist, a nőjogi mozgalmaknak köszönhetően most már szavazójoggal rendelkező nőket tudják a leginkább elérni és megmozgatni. Ez pedig minden országban körülbelül a lakosság fele, ami nem kevés.
A nők napja tehát ma is a küzdelmekről szól. Mostanában ezen a napon a leginkább a nők elleni erőszakkal szemben emelik fel a hangjukat a különböző szervezetek, hiszen a családon belüli erőszaknak, a munkahelyi szexuális zaklatásnak vagy a prostitúciónak még mindig a nők a legfőbb áldozatai. Ehhez kapcsolódik a nők saját testéhez való joga is, például az, hogy akar-e egy nő szülni, hányszor akar szülni, kivel szeretne családot alapítani, vagy éppen, el akarja-e vetetni a gyerekét. Ezekről sok esetben még mindig férfiak döntenek, hiszen ők hozzák a vonatkozó törvényeket. Ebből a szempontból fontos lépést tett meg Franciaország a napokban, hiszen alkotmányba foglalta a nők terhességmegszakításhoz szavatolt szabadságát. Korábban, 1974-ben, Jugoszlávia tett még hasonló lépést, az utódállamok azonban azóta más-más módon szabályozzák a terhességmegszakítást, de alkotmányban sehol nem szerepel.
Engedjenek meg egy-két anekdotát így a végére. Nem titok, hogy Margaret Thatcher brit miniszterelnökként úgy manipulálta tudatosan kormányának férfi tagjait, hogy kötényt vett fel, és a konyhájában, főzés közben beszélte meg velük informálisan a politikai kérdéseket. Hiszen a férfiaknak mindig ott vannak a stadionok, szaunák, hajókázások az ilyen informális találkozásokra, a nők ebből kimaradnak általában, de a női vezetőknek is megvannak a maguk trükkjeik.
Közismert az a történet is, hogy az egyébként 16 gyermeket szülő Mária Terézia gyászruhában, kisbabájával, a későbbi II. Józseffel a karján jelent meg a pozsonyi országgyűlésben, hogy esendő anyának tűnjön, és elnyerje a képviselők szimpátiáját. A meghatódott magyar nemesek pedig egyhangúlag kiáltottak fel, hogy életüket és vérüket adják ezért az asszonyért. Mária Terézia nagyon okos nő volt, viszont nem volt feminista, mindig azt vallotta, hogy a nő csak második lehet a férfi után, és hogy egy feleségnek mindent meg kell adnia a férje boldogságáért, még akkor is, ha történetesen ő, és nem a férje egy birodalom ura.
