Ünnep - A Magyar Állami Népi Együttes bemutatója
Az Ünnep című előadás újra és újra egy régi mesét idéz egy mágikus asszonyról, aki a világon először megfont egy kosarat. „Amikor ezt az első kosarat fontam, kezemet szent erők vezették, ez a szent erő éljen az idők végezetéig minden kosárban!” Ez a kosár, mint mindmegannyi más első, a tettről szól, ami minden esetben valami újat hoz, valami láthatatlant tesz láthatóvá, valami mulandót tesz érzékelhetővé. A Magyar Állami Népi Együttes új bemutatójában a Kárpát-medencében élő magyarság különleges tradicionális kultúrája, népzenéje, néptáncai és szokásai elevenednek meg az előadás alkotóinak sajátos, mai, színházi világlátásán keresztül.
„Csaknem egy éve érleljük az Ünnep gondolatát – vázolja az előadás születését Tucsni András dramaturg. – A szándékot tett követte, az előadás koncepcióját egy tizenöt oldalas anyagban fogalmaztam meg. Egy történetet vázoltam, amit az Együttes vezetője, Mihályi Gábor, saját gondolataival ötvözve fordított le a tánc nyelvére.”
Az életöröm-felfogással szemben mintegy százötven évvel ezelőtt elterjedt az a felfogás, miszerint az élet szenvedés. Ez a gondolat azonban nem új keletű, hiszen ezt tartották az ősi kínaiak, a hinduk, az egyiptomiak, a görögök és az őskeresztények is. Az emberek azonban kitartanak optimizmusuk mellett, és ragaszkodnak az öröm jogához, a boldogság iránti igényükhöz, a szerelemhez, az életszeretethez és ahhoz, hogy legyenek ünnepeik. Ezekre az ünnepekre mindenkor szükség volt, hiszen a hétköznapok egyhangúságának monoton ismétlődése mellett az ünnepek kínáltak feltöltődést.
Az ünnepek megtartása a hagyományok újraéledését is hozza magával, segítve az emlékezet folytonos frissen tartását, mert a hagyomány végső soron emlékezés mind arra, amelyet egy közösség nem akar elfelejteni történelmi múltjából. A táncest ebből a kettős gondolatkörből merít. Életünk része az öröm, de a szenvedés is, hisz ahhoz, hogy méltó örömünnepeink legyenek, meg kell harcolnunk a „sötétséggel”, a sors ránk szabta kihívásaival is.
Két szerelmes fiatal nyitja szélesre az idő szimbolikus „kapuját”, hívva a nézőket egy végtelen, kalandokat rejtő utazásra. Kettőjük útja, szakrális és profán tájakon vezet. Feledésre ítélt szimbólumok élednek újjá, egykoron volt, mára már szinte kiüresedett családi és közösségi ünnepek nyernek régi és új értelmeket. Személyes és közösségi kapcsolatok szövődnek, rajzolódnak fel a színház mágikus terében, hogy kettőjük szerelembe vetett végtelen hite vezessen el egy a katartikus és boldog beteljesülése felé.
