Váratlan utazás...
Az ember magáénak érezhette minden levegővételét, mintha évtizedek óta a barátunk lenne. Pedig csak az érzései voltak közeliek. A dalaiban felbukkanó megmosolyogtatóan keserédes pillanatok, amelyeket az élet színes forgatagából merített.
Your Are My Destiny, azaz Te vagy a végzetem - énekelte az utolsó leheletéig, elkápráztatva a nagyérdeműt. Put Your Head on My Shoulder, vagyis Hajtsd a vállamra a fejed - dalolta lágyan, a hölgyek meg úgy érezhették, mintha tényleg csak az ő fülükbe búgná, halkan. A díszletfüggönyön cikázó kék és narancssárga fények játéka oly bódító volt, mint az a pohár whiskey, amit kortyolgatott olykor egy-egy kis közjáték vagy történet közben. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, és mégis gyorsan elrepült. Szíven ütöttek mindenkit a kanadai dalszerző és előadóművész mondatai, amelyeket szerelemről, barátságról és az életről írt. A közönség állva tapsolt július 17-én. Éljenezték a művészt, az embert, aki csak nekik dalolt. My Way avagy a saját útja, a saját játékszabályai szerint. Ne hagyd magad!, Ne lépj ki harc nélkül az életből! - visszhangzott az Arénában.
A lelke mélyén ő is egy otthontalan vándor, kontinensek, szerelmek és érzületek sodrásában, aki az emlékeibe és a dalaiba kapaszkodik. Az ütem véget ért, Paul Anka pedig tovatűnt Budapest, Los Angeles és Toronto örök naplementéjébe.
