Élővé tenni a holtak útját - Radnóti utolsó kilométereit rója a versvándor

Gyalog tette meg a 820 kilométeres távot, esténként pedig találkozott a helyiekkel, és közösen szavalt velük. A kunszentmiklósi versvándort az útját végigkísérő Herczeg Zsolt kérdezte az utolsó kilométereket róva.

- Mi motivált téged abban, hogy elindulj ezen az úton?

- Nyolcadik osztályos koromban találkoztam először a Bori notesz verseskötettel. Akkori magyartanárom mutatta meg nekünk. Beszélt az erőltetett menetről is. Akkor, gyerekként azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Érdekelt, hogy ki volt Radnóti Miklós, hol élt, milyen körülmények között, és abban a földi pokolban, amiről mesélt nekünk a tanárunk, azon az úton, amit megtett, hogyan tudott mégis ilyen szép verseket írni. Már ekkor felmerült bennem, hogy jó lenne egyszer végigjárni az ő útját, elmenni Borba, megnézni a Lager Heidenaut, Žagubicát. Felnőtt koromra, férfiemberként, égiek és földiek támogatásával jutottam el odáig, hogy elindulhattam ezen az úton. Az út igaz, hogy Radnóti Miklósék nyomában megy, de nem velük azonosulva, hiszen értelmetlen összehasonlítani az ő útjukat és az enyémet. Ez a halottak útja, de szerettem volna élettel megtölteni. Fontos volt számomra, hogy ne csak én menjek végig, mert akkor ezt egy túrázásnak vagy kirándulásnak lehetne felfogni. Ezért megtöltöttük előadásokkal. Azokon a településeken, amiken Radnótiék átmentek, és ahol még élnek magyarok, esténként megemlékeztünk Radnótiról. Volt, hogy én tartottam előadást, de legtöbbször úgy alakult, hogy a helyiek is csatlakoztak, az iskolásokkal, felnőttekkel közösen mondtunk verseket. Most, a zarándoklat végén úgy érzem, sikerült élettel megtöltenünk az utat.

- Mennyire volt nehéz neked ez a 820 kilométer? Mennyire viselt meg fizikailag és lelkileg?

- Rögtön az első nap egy olyan úton mentünk, ami a cél előtt néhány száz méterrel elfogyott. Másnap újra kellett indulnunk. 25 kilométert kellett behoznunk Belgrádig, hiszen vártak rám az ottani magyar közösség tagjai. Az első 5-6 nap volt nagyon nehéz. Naponta közel 40 kilométert kellett megtennem, meleg volt, hegyes terep. De utána, amikor beértem Belgrádba, már minden nap találkoztam magyarokkal, ez szinte észrevétlenül átlendített engem az úton. Egy hét után a lábam is beállt, hozzászokott az úthoz. Hozzászoktam lelkileg, fizikailag, szellemileg is. Persze estére mindig elfáradtam, és nehéz volt olyankor, az előadások idejére is topon lennem. Éjszaka 5-6 órát aludtam, és ez elég volt ahhoz, hogy kipihenjem magam. Ma, az utolsó napon is így ébredtem, kipihenve, várva az utolsó kilométereket Abdáig.

- Másként mondod ezentúl Radnóti verseit? Hogyan hatott rád ez a zarándoklat?

- Az út bennem is letisztított sok mindent. Letisztultak bennem azok a képek, amik Radnóti verseiben vannak. Amikor a Hetedik eclogát mondom, látom magam előtt a Lager Heidenaut, mert ott is voltunk. Radnóti képeinek nagy részét most én is láttam. Sokat gondolkodtam az út során Radnótiról, Radnóti lelkületéről, hogy milyen érzelmi hullámokon mehetett ő át. Mennyire váltakozott benne a bizakodás, a teljes lemondás, a fájdalom, a kitartás. De azt gondolom, a végére, amikorra már ő is teljesen elfáradt, belé költözött a megnyugvás, a sorsának az elfogadása. Ő nem volt egy forradalmár típusú költő és ember, egy Petőfi Sándor. Ezek a költemények, amiket ebben a szörnyűségben, ebben az őrületben írt, a végére még jobban lecsendesedtek benne is, és bennem is. Ezek a versek most belőlem is lecsendesedve, megtisztulva szólalnak meg.

- Mi a következő terved, a következő célod?

- Hazaérek a héten, de hamarosan újra útrakelek, mert Kárpátalján várnak rám októberben. Ott is Radnótiról fogok beszélni. Sorsközösségük van Radnótival, mert őket is a másságuk miatt hozták lehetetlen helyzetbe a nyelvtörvény által. Fontos őket biztatni, reményt adni nekik. Jövőre pedig jön 2020, a trianoni békediktátum emlékéve. Szeretnék 100 Kárpát-medencei iskolát meglátogatni rendhagyó irodalom- és történelemórákkal. Egyre jobban erősödik bennem az a gondolat, hogy ezeken az órákon is Radnótiról fogok beszélni, ez egy igazi nemzetépítő feladat.

Tóth Péter Lóránt a Lélek útja című zarándoklatáról a Pannon Televízió dokumentumfilmet és sorozatot is készít.

"Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?"
(Hetedig ecloga, részlet)