„Nem keseregni kell, hanem azt nézni, hogy mi az, amit én még tenni tudok”

Markovics Annamária interjúja Harmath Károly ferences rendi szerzetessel, amely írott sajtó kategóriában első helyezett lett a Nemzetpolitikai Államtitkárság által szervezett I. Kárpát-medencei Magyar Médiatalálkozón.

Egyesek a vajdasági Böjte Csabaként emlegetik, és van is hasonlóság, ami nem csak annyiból áll, hogy mindketten ferences szerzetesek, és mindketten nehéz sorsú gyerekeken segítenek, hanem egész lelkületük hasonló. Ám nem lenne tisztességes csak máshoz hasonlítva bemutatni Harmath Károly atyát, hiszen saját jogon is példa értékű tevékenységet folytat a Délvidéken. Amikor megkérdeztem, a példaképeknek feltétlenül szükséges-e ismert embereknek lenniük, megrázta a fejét: egy jó édesanya, egy becsületes édesapa vagy egy kiemelkedő tanár is lehet példakép, és azok is tanulhatnak a mindennapi emberektől, akiknek egyébként a példamutatás lenne a feladatuk. A ferences rendi szerzetes tevékenységéért több elismerést is kapott, de a díjak ahelyett, hogy a babérjain történő ücsörgésre késztetnénk, inkább arra ösztönzik, hogy még többet tegyen a közösségéért.

- Mikor érezte a hívást, hogy szerzetesnek kell állnia?

- A múlt század hatvanas éveinek a közepén volt ez, amikor az oromi négy elemi után Szabadkára kerültem. Egyfajta pozitív értelemben vett becsapás által ismerkedtem meg a ferencesekkel. Az egyik osztálytársamnak segítettem a matematikában, aki elújságolta, hogy a ferencesekhez jár ministrálni, és ott fel lehet mászni a templomtoronyba is, onnan pedig jó a kilátás. Engem nagyon érdekelt, hogyan néz ki a barátok tornyából Szabadka városa. Megbeszéltük, hogy egyszer elmegyek a ferencesekhez, amikor ő is ott ministrál. El is mentem, csak az volt a baj, hogy ő, úgy látszik, eltévesztette az órát, és nem jelent meg. Én meg várakoztam, aztán odajött hozzám az egyik szerzetes, és megkérdezte, mire várok. Mondtam neki, hogy várom a barátomat, aki megígérte, hogy megmutatja nekem a tornyot. A szerzetes erre azt mondta, hogy ez nehéz lesz, de aztán addig beszélgettünk, hogy már nem is emlékszem, hogyan, de végül még néhányszor elmentem hozzájuk. A ferencesek szépen fogadtak, én is ministráltam egy egész éven át. Ez idő alatt megismertem valamennyire az életmódjukat, megtetszett az egyszerűségük, aztán úgy döntöttem, hogy én is ezt az életpályát választom.

- Tehát nem volt egy olyan meghatározó pillanat, mint például a filmekben, amikor egy jel hatására választ életpályát valaki?

- Nem szent páli megtérés volt, nem. Nem jelent meg valamilyen nagy fény körülöttem, de visszanézve úgy gondolom, hogy mégis minden efelé vezetett. Nem mondhatom azt, hogy erősen vallásos családból származom, inkább úgy fogalmaznám meg, hogy mérsékelten, de komolyan vallásos családról van szó. Úgy érzem, hogy rendes családban nevelkedtem fel. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek és megboldogult húgomnak is. Nem éltünk viszont közel a templomhoz, a tanyáról hét kilométert kellett gyalogolni vagy biciklizni, ha el akartunk jutni a templomig. Valahogy úgy álltak össze mégis a mozaikkockák, hogy minden erre vezetett. Úgy hiszem, hogy Jeremiás prófétához hasonlóan a Jóisten félrevezetett, elcsábított, ahogy a próféta mondja. Lenyelette velem a keserűt, és utána éreztem csak, hogy ez igazából édes. De ez nem egy pillanat, inkább egy folyamat volt.

- Az is folyamat volt, hogy nem világi pap lett, hanem szerzetes?

- Az nem. Világi papságon nem gondolkodtam, mert annyira megtetszett a ferencesek egyszerűsége, közvetlensége. Közösségben voltak, akármelyikükkel találkoztam, jól érezte magát, egymás között is jól megvoltak, elfogadták egymást. Nem is jutott eszembe, hogy világi pap legyek. Úgy éreztem, hogy ez egyfajta család, és kevesebb a veszteség, ha az ember családból családba megy.

- Az is mindjárt egyértelmű volt, hogy ferences lesz, nem valamelyik másik szerzetesrendet választja, hanem a kolduló rendet?

- Nem volt semmi gondolkodás. Akkor ez engem megfogott, és ez volt a döntésem. Úgy éreztem, hogy ez az utam, és igyekeztem ezen az úton helyt állni.

- Nehezebb most szerzetesnek lenni, mint például negyven-ötven évvel ezelőtt? Voltak az Ön szerzetesi útján nagy bukkanók, nagy nehézségek, amikor elgondolkodott azon, hogy nem jól döntött?

- Bukkanók, azok voltak. Nem hiszem, hogy az ember, aki komolyan veszi ezt az utat a szerzetesség felé, és a szerzetességben megteendő utat, ne találkozna nagy buktatókkal. Ez egy életre szóló döntést jelent, odaadást jelent. Az első és alapvető buktató, és a kérdés, amit fel kell tennünk, az a hit. Hiszek-e abban, amit vállalni akarok? Hiszek-e abban, akit vállalni akarok? Mert ezt csak valaki miatt lehet és kell vállalni. Csak akkor tudom vállalni ezt az utat, ha mély a Jézusba vetett hitem. Ezt a hitet állandóan erősíteni kell, ez a hit állandóan próbára is tétetik. Kihívások állandóan vannak. A szerzetes sem immunis ennek a világnak a kihívásaira. Ez egyrészt rossz, mert könnyen elbukik, másrészt jó, mert megtanulja azt, hogy az elbukások ellenére is ott van valaki, aki vele van. Ha el is estem, ott van, aki irgalmasságban felemelő kezét nyújtja felém, akire rátámaszkodhatok, és felállhatok újra. Tehát, hogy akkor volt-e nehezebb, vagy most nehezebb-e, nem tudnám megmondani. Inkább azt tudom mondani, hogy mindenkinek megvan, hogy mi a nehezebb, és mi a könnyebb. Ha biztos az ember, és erősen áll a hitben, akkor a nehézség sem akkora nehézség, ha pedig bizonytalan, akkor az nagyon nagy nehézséget tud okozni. A küzdelem is ilyen. Ha erős a hitben, akkor jobban és könnyebben küzd meg, ha nem erős, akkor elég sok tévelygés vagy tétovázás lehet. Én úgy érzem, hogy hittem nagyon Krisztus szavában, és arra támaszkodtam. Úgy voltam vele, hogy ha már az eke szarvára tettem a kezem, akkor ne nézzek hátra. Ez egyfajta motiváció is volt nekem azokban az években, amikor dönteni kellett, hogy így folytatom-e tovább, vagy másfelé indulok. De motiváció volt akkor is, amikor emberi gyöngeségemben el-elestem.

- Említette, hogy a hite adott és ad erőt. Sokan mondják mostanában, hogy egyre hitetlenebb a világ, egyre inkább elvallástalanodik. Ön hogyan látja ezt?

- Nagyon sok széthúzó, elhúzó erő van. Manapság sokkal több van, mint például akkoriban, amikor én kellett, hogy döntsek a hivatásommal kapcsolatban. Erősebb a nyomás, de mindig attól függ, hogy az ember mit tud kiállni, és mit akar kiállni. Biztos, hogy nehezebb ma dönteni. Másfajta gondolkodásmód van. Manapság hirtelen változik a gondolkodásmód, ezt látni és tapasztalni lehet. Napjainkban újra központi téma lett a keresztény hit megmaradásának a kérdése. Szinte virágzik az erről szóló irodalom. Továbbá a technika, kiemelten pedig a digitalizáció területén is hirtelen nagy ugrások és változások következtek be, és ezekért én nagyon hálás vagyok Istennek, hiszen csodás dolgokat tesz ma az ember az Istentől kapott képességekkel. Ezek a különböző nagy ugrások a gondolkodásmódban is megtörténnek, és mára már nem jellemző az a biztonság, az a hosszan tartó egyforma gondolkodás, mint korábban.

- Nagyon szerteágazó az Ön tevékenysége. Ezeket szeretném végigvenni, és kezdjük akkor a Domus Pacisszal, ha már a gyors világról beszéltünk. Több mint húsz éve hozta létre ezt a lelkigyakorlatos központot. Igény van manapság ilyen központokra? A rohanó világtól el akarunk szakadni? Kell a befelé fordulás?

- Az itteni emberekben még nincs meg annyira az ilyen igény, vagy ha megvan, akkor nem tudják megvalósítani. Az viszont már tapasztalható a nyugati kereszténységnél is, hogy egyrészt csökken a hívők száma, másrészt viszont megnőtt az igény a visszavonulásra. A számcsökkenés engem különösképpen nem aggaszt, hiszen Jézus mindig kis nyájról, kovászról, mustármagról beszélt, tehát soha nem tömeges egyházról. Napjainkban a nyugati világban növekszik az igény a visszavonulásra. Itt most nem csupán a vallási, szemlélődő visszavonulásra kell gondolni, hanem egyszerűen egy olyan elvonulásra, amely során az ember találkozik magával. Egy kis csöndet, nyugalmat kell teremteni magunk körül, hogy találkozni tudjunk önmagunkkal. A mai ember annyi minden után rohan, és annyi minden vonja el a figyelmét, hogy önmagára már nem tud összpontosítani. Ezért nagyon durván azt tudnám mondani, hogy a mai ember neveletlen marad, az önnevelés kimarad az életéből. Önmagával nem foglalkozik, önmagának az építésével nem foglalkozik, szerteszét van önmagán kívül. A különböző okostelefonok pedig csak fokozzák ezt a jelenséget. Ott van, de nincs ott. Velünk van, ül velünk, de nincs ott, és ez valahogy jellemző napjaink emberiségének nagy részére. Itt vagyok, a testem itt van, de ki tudja, hogy merre rohangálnak a gondolataim. Önmagam felé mikor fordulok? Mikor kérdezek önmagamra? Mikor kérdezem meg, hogy ki vagyok, mi vagyok én? Ha nincsenek ilyen kérdések, akkor vallási szemszögből is kérdésessé válik minden, hiszen azt sem kérdezem meg, hogy honnan származom, honnan eredek, miért vagyok itt ezen a világon, miért születtem ide, véletlen idepottyantam, vagy ha nem, akkor egy buta erő rakott engem ide, vagy ezen az erőn felül van más, vagy ezt nem szabad erőnek nevezni, hanem egy másfajta, intelligens lénynek vagy jelenségnek. Ezek a kérdések mind akkor merülnek fel, amikor tudunk önmagunk felé is fordulni, amikor érdeklődünk önmagunk iránt, amikor érdekel bennünket a saját énünk. Meg vagyok arról győződve, hogy ha ma nem is, de nagyon rövid időn belül tömegjelenséggé válik az elvonulás, mert nem lehet kibírni sokáig, hogy ne legyünk önmagunknál, ne találkozzunk önmagunkkal.

- Tehát igény lesz lelkigyakorlatos otthonokra, elvonulásra alkalmas helyekre?

- Biztos, hogy lesz erre igény. Nem is kell lelkigyakorlatos háznak nevezni, elég, ha azt mondjuk, hogy a csend vagy az elvonulás háza, már az is nagyon sokat jelent. Gyakran visszatérnek a Domus Pacisba olyanok, akik korábban valamilyen eseményen vettek ott részt. Szívesen jönnek, és mi igyekszünk ott a csendet biztosítani. Emellett az is fontos, hogy az embereknek van irányítójuk. A mai ember önmagára van hagyva, saját magát kell feltalálnia az életben. Hiányoznak manapság az eszményképek. Nincsenek elénk tartott példák, akikre nézve tudnánk tanulni, pedig jó lenne, mert minden olyan gyorsan változik. Az ember viszont támasz nélkül nem tud meglenni. Ez nem azt jelenti, hogy nekem nem szabad a saját életemet élnem, és hogy az eszményképem életét kell élnem, hanem inkább azt jelenti, hogy szükségem van valakire, hogy a magam életét tudjam valamihez igazítani, illetve valamilyen példával szembesíteni. Ezt pedig csak akkor tudom átlátni, ha találkozom magammal, és elgondolkozom az élet jelenségeiről.

- Ilyen példakép lehet egy átlagos ember, vagy csak valaki, akit mindenki ismer? Például II. János Pál pápa sokaknak példakép volt, és úgy látom, hogy Ferenc pápa is ilyen példakép.

- Nem kell pápának lenni ahhoz, hogy valaki példaképpé váljon. Meg vagyok győződve arról, hogy az átlagemberek is tudnak egymásnak jó példát mutatni. Én nagyon sokat tanulok a hívektől, ezt el kell ismernem. Látom, hogy hányan vannak, akik sok mindenben messze túlszárnyalnak engem, pedig nekem az lenne az elsődleges feladatom, hogy minél jobban ismerjem, bejárjam és megmutassam a nagyobb tökéletesség felé vezető utakat. Rájuk nézve viszont figyelmeztetnem kell magam, hogy még messze vagyok. Nagyon sok jó példa van. Nem kell nekünk a szomszédba menni példaképeket keresni, itt vannak mellettünk, itt élnek közöttünk.

- A szegények felkarolása is jó példa. Önt mi késztette arra, hogy szegény sorsú, nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozzon?

- Ennek volt egy előzménye. Egy konkrét eset, egy kétgyermekes édesanya helyzete vezetett az ilyen irányú gondolkodás felé. Ez az édesanya nagyon kritikus helyzetbe került, a fiai már rendszeresen verték, és elvették minden pénzét, hogy kábítószert vegyenek rajta. A fiúkat szerettük volna egy egyházi közösségbe behelyezni, de ott azt mondták, hogy nem tudják őket azonnal fogadni, felkészülési idő van, és hasonlók. A helyzetük viszont egyre romlott, és akkor vetődött fel az ötlet, hogy úgy is tudnánk rajtuk segíteni, ha a már létező példák és módszerek alapján mi is alapítanánk egy olyan közösséget, ahol a kábítószer-elvonáson van a hangsúly. Elindult ez a közösség, de meghiúsult a megvalósítása, mert egyszerűen nem volt emberünk. Sajnos azokról, akiket közösségvezetőknek választottunk, mert már átestek ezeken a problémákon, és kigyógyultak, kiderült, hogy mégsem gyógyultak ki, sőt még a mi közösségünket is rendkívül nehéz helyzetbe hozták. Végül anyagilag már nem tudtuk fenntartani a közösséget, olyan emberünk sem volt, aki állandóan velük lett volna, és emiatt be kellett zárnunk. Ekkor jelentkezett az akkori dreai hitoktatónővér, hogy járt Böjte Csaba atyánál, és érdeklődött nála, tudna-e itt is gyermekházat nyitni. Csaba testvér viszont azt ajánlotta neki, hogy forduljon hozzánk, mert nekünk van egy alapítványunk, amely segít a gyerekeken. A Poverelló Alapítvány akkor inkább még a fiatalokon akart volna segíteni, de belevágtunk. Az alapítványt 2004-ben hoztuk létre elsősorban a drogfüggők megmentésére, és amikor nem úgy ment, ahogy kellene, akkor úgy döntöttünk, hogy eleget teszünk a nővér kérésének, és beindítjuk a dreai lurkóházat. Ez 2006-ban volt, két évvel később elindult a hajdújárási, 2010-ben pedig az óbecsei lurkóház is.

- Milyen gyerekek járnak a lurkóházakba?

- Én úgy szoktam mondani, hogy a perem peremén kívül álló gyermekek. Tehát olyan gyermekek, akik iskolába ugyan járnak, de ott sem tudnak róluk sokat. Elmaradoztak az iskolából. Azért mondom múlt időben, mert amikor már a lurkóházba bekapcsolódnak, akkor nagyon nagy változások tapasztalhatók, és ezt visszaigazolják a tanítóknak a jelzései is. A gyerekek teljesen megváltoznak. Tehát a legnehezebb helyzetben élő gyermekeket próbáljuk meg felkarolni, ami külön kihívás elé állít bennünket, de a munkatársak törekszenek a szeretet légkörében fogadni ezeket a gyerekeket. Úgy veszem észre, hogy ezt sikerül is megvalósítaniuk, hiszen a gyerekek vágynak vissza a lurkóházakba, és vannak napok, amikor kifogásokat keresnek, hogy ne kelljen hazamenniük. Inkább felajánlják, hogy takarítanak vagy segítenek este is, csak ne kelljen hazamenni abba a nehéz helyzetbe. Naponta két ellentétes világ között ingáznak: aközött, ami otthon van, és aközött, ami a lurkóházban van. Egyrészt az otthoni különböző feszültségeket, a szegénységet, a nincstelenséget kell megélniük, másrészt pedig megtapasztalhatják az elfogadást, az egyszerű, de szeretetben történő felkarolást.

- Mekkora hatással tud a lurkóház lenni a gyerekekre úgy, hogy a nap végén haza kell menniük ugyanazok a nehéz körülmények közé?

- Szinte naponta újra kell velük kezdeni mindent. Akik már hosszabb ideje járnak a lurkóházba, azokban él a remény, hogy holnap úgyis szebb lesz, és ez már egy kicsit tartja bennük a lelket otthon is. Nehezebb viszont azoknak, akik rövidebb ideje járnak a lurkóházba. Mi igyekszünk nekik megmutatni, hogy minden szeretetből történik. Vegyék észre, érezzék, döbbenjenek rá, hogy az ő javukra van minden, és rájöjjenek arra, hogy van kitörési lehetőség. Ezt pedig, úgy hiszem, minden gyermek észreveheti, ha egy kicsit is érdeklődik a saját sorsa felől. A szülőkön is észre lehet venni, hogy egy kicsinykét változnak, de azt tapasztaljuk, hogy a szülőkön nem tudunk nagyon segíteni, arra már nincs is erőnk, hogy a szülőket átneveljük. Mi a gyermeket akarjuk felkarolni. A gyermek nem hibás azért, ami vele történt, hogy oda született, ahova született. Vele foglalkozunk, ő előtte áll még a jövő, ő az, aki ha meglátja, van kitörési lehetőség, megtanulhatja, hogy ehhez akaratot kell szereznie önmagából, és kitörhet.

- Eltelt több mint tíz év az első lurkóház megalapítása óta. Már nagykorúvá válhattak azok, akik először jártak oda. Milyen felnőtt lett belőlük? Tudják-e, akarják-e követni a lurkóházas gyerekek sorsát?

- Elsősorban a dreai lurkóház gyermekeire kell gondolnunk, azt már 13 éve nyitottuk. Azok a gyerekek, akik akkor oda jártak, most fejezték be a középiskolát. Örömmel tölt el bennünket, hogy egy-két kivételtől eltekintve mind befejezte a középiskolát. Ez nagy öröm, mert ugyanazokban a családokban az idősebb gyerekek a nyolc osztályt sem fejezték be. Ezekben a gyerekekben van akarat. Egyikük például orvos akar lenni, törekszik erre, és a megfelelő osztályzatokkal fejezte be a középiskolát. Látszik, hogy a gyerekek észrevették, van lehetőség. Hajdújáráson és Óbecsén is hasonló képet látunk. Azt tapasztaljuk, hogy a többség befejezi a középiskolát, és nem jellemző már az, ami korábban, hogy hetedik vagy nyolcadik osztályban kimarad, mert dolgoznia kell. Látható és kézzelfogható eredmények is vannak, például néhány gyerek, amikor bekerül a lurkóházba, az egyéni tisztálkodás alapjait sem mindig ismeri, és végül eljut odáig, hogy önállóan megállja a helyét a világban. Ez rendkívül nagy dolog.

- Körülbelül hány gyerek van most a három lurkóházban?

- Általában 60-68 között mozog a számuk. 20-22-ben szabtuk meg a létszámot, mert ha többen lennének, akkor újabb nevelők kellenének, és erre nincs lehetőségünk. Anyagilag nem állunk olyan jól, hogy eleget tegyünk az igényeknek.

- A lurkóházak főleg adományokból és alapítványi pénzekből működnek. Fenntarthatók így? Kik segítenek?

- Segítenek az itteni barátaink, jótevőink. Az ő segítségükkel a mindennapi életet meg tudjuk oldani. Meg tudjuk venni az élelmiszereket, vegyszereket, ruházatot, iskolaszereket. A fenntartást viszont más forrásokból kell kikoldulnunk. Néha úgy szoktam mondani, itt tanultam meg, hogy igazából mit jelent kolduló szerzetesnek lenni. Kezdettől fogva nagy segítségünkre voltak a német ferences rendtartományok elöljáróságai, akik a bécsi Franzhilf szervezet által támogatnak bennünket évről évre. Ebből a béreknek több mint a felét tudjuk fizetni. A fennmaradásunkat is tulajdonképpen nekik köszönhetjük, mert hiába van mit ennünk, ha nem tudjuk fizetni az alkalmazottakat, akik foglalkoznak a gyerekekkel. Emellett a Bethlen Gábor Alap is felkarolt bennünket az utóbbi három-négy évben jelentősebben, ők is 4-5 nevelőnek a bérét fedezik. Ezek szinte minimálbérek, de ennyire futja.

- Ön vezeti a több mint negyvenéves Agapé Kiadót is. Melyek voltak a legfontosabb kiadványaik? A Képes Bibliát például biztosan mindenki ismeri.

- A Képes Biblia a mai napig egyik slágerkiadványunk. Szinte minden második évben megjelentetjük, de persze kisebb példányszámban, mint negyven évvel ezelőtt. Nagy slágerünk volt még a Biblia képregényben, 27-28 füzet jelent meg nagy példányszámban. Manapság nagyon jól menő kiadványunk a Janó Manó-sorozat, amely nevelési és önnevelési tanácsokkal látja el a gyerekeket. Különböző témákat dolgoz fel, szó van a tisztelettudásról, a tanulásról, a templomba járásról, a tiszteletről, a becsületről, a barátságról, a csúfolásról, szóval egészen gyakorlatias témákról. Vannak különbözőféle bibliai tárgyú kiadványaink is, sőt egészen komoly evangéliummagyarázatok is. Tarka a palettánk.

- Van valamilyen missziója az Agapé Kiadónak?

- Missziónak azt tartom, hogy nyomtatott vallási sajtóhoz juttassuk az itteni embereinket, híveinket. A kiadó ezért voltaképpen a gazdaság törvényeivel ellentétes módon dolgozik, vagyis nem az a célunk, hogy bevételre tegyünk szert, mert az nem lehetséges, hanem inkább az, hogy biztosítani tudjuk a sajtót az itteni magyarságnak. Szegeden is alapítottunk egy leányvállalatot, és azzal tudjuk biztosítani az itteni megjelenést is, a szerbiai példányszámok ugyanis olyan alacsonyak, hogy csak azokból a kiadó nem tudna megélni.

- Néhány éve már létezik az Európa Kollégium Újvidéken, amely segít a magyar fiataloknak az egyetemi tanulmányaik alatt. De Ön már évekkel korábban felkarolta a magyar ajkú fiatalokat, és kollégiumot alapított.

- 2000-ben alapítottuk a Bonaventurianumot. Ez egy fiúkollégium egyszerű és szerény szobákkal, nem olyan jól felszereltekkel, mint most az Európa Kollégium. De itt is az a cél vezérelt elsősorban, hogy a különböző helyekről származó, nehezebb életsorsú fiataloknak hajlékot adjunk. Volt és van is olyan ma is, aki teljesen ingyen lakhat ott, mert nekünk nem az a fontos, hogy fizessenek a diákok, hanem hogy tanulhassanak. Azt viszont megköveteljük, hogy tanuljanak, mert csak akkor ingyenes a lakhatás. Itt is az volt a célunk, Szent Ferenc szellemében, hogy felkaroljuk a szegényebbeket, a nehezebben élőket. Örülök, hogy tanult emberek kerültek ki a kollégiumból, olyanok, akiknek jó része máris szép karriert futott be. Amióta az Európa Kollégium működik, kevesebben vagyunk. Míg korábban nem is volt elég helyünk, most már üres szobák is akadnak. 

- Mindezek mellett lelkipásztori munkát is végez Újvidéken. Hogyan viszonyul ez a többi munkájához?

- A lelkipásztori munkát tartom a legfontosabb feladatomnak, hiszen szerzetes és pap is vagyok. Egy rövid szabadkai, bécsi és nekcsei működést leszámítva Újvidéken lelkipásztorkodom, ahol folyamatosan szembesülök azzal a valósággal, hogy a közösség kétnyelvű. Ezért állandóan két nyelven, magyarul és horvátul kell liturgiát, elmélkedéseket tartani, gyóntatni. Ez viszont engem nem zavar. Megkaptam az Úrtól azt a kegyelmet, hogy több nyelven is tudok beszélni, de horvátul és magyarul a legjobban. Ebből kifolyólag úgy érzem, hogy a közösségek folytonos adósa vagyok. Az Úrtól kapott ajándékokat a közösség gazdagodására kell fordítanom. Ezt úgy is igyekszem megvalósítani, hogy naponta tartok elmélkedést a szentmise keretében, ezen kívül pedig támogatom azt, amit a közösségen belül megvalósíthatónak látok. Helyben a szentmise utáni agapéinknak, összejöveteleinknek is nagy fontosságot tulajdonítok, hiszen a közösség jobb összekovácsolódását eredményezik. Nagyon értékelem az újvidéki egyházközösségünket, mert ott a templomunkban megjelenő nyolc-kilenc nemzetiség tagjai között nem érezhető feszültség, nagyon jól együtt tudunk működni, hiszen mindegy, hogy melyik nyelven beszélek, senki nem tesz szemrehányást.

Fontos a közösségi mivolt ápolása. Úgy tartom, hogy ez nagyon fontos feladat minden keresztény lelkipásztor számára, de nemzetpolitikai szempontból is fontos a közösségi összejövetelek és kezdeményezések támogatása. Mindennél fontosabb az élő épület, az élő egyház. Nem a kőből készült egyház a lényeges, hanem az élő emberekből összeálló egyház.

- Különböző tevékenységeiért, életművéért több díjat is kapott, például Szent Adalbert-díjat vagy a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Mit jelentenek Önnek ezek az elismerések?

- Megerősítenek abban, hogy vélhetőleg jó irányban haladok, és az, amit teszek, valamit jelent. Számomra ez egy belső megerősítés, mert úgy érzem, hogy az Istentől kapott küldetést, vagy amit én annak tartok, nem valamilyen téves felmérés alapján hiszem Istentől származónak, hanem más is úgy gondolja. Nem tudom, mennyi eredeti gondolatom volt az életem során, de úgy gondolom, hogy az mind valakitől jött. Ezeket a dolgokat egy belső megvilágosodás, belső ösztönzés, belső nyugtalanság hozta ki belőlem. Nem mindig tudja az ember, hogy mit kell tennie, de ha van visszajelzés, akkor úgy érzi, hogy talán megfelelt a Jóisten elvárásainak.

- Van-e külső vagy belső ösztönzés arra, hogy valami újba kezdjen, vagy a mostani tevékenységeit még inkább kiterjessze?

- Ötletek vannak bőven a már működő területeken, de újak sem hagynak nyugton. Magam sem tudom mindig követni az ötleteimet, már fel sem írom mindig őket, mert úgysem tudom mind megvalósítani. A felírtakkal meg már tele van ragasztgatva az íróasztalom. Egyrészt éveim múlását én sem állíthatom meg, másrészt pedig a valóságunk az, hogy most már inkább kis közösségben kell gondolkodnunk, hiszen fogy a délvidéki magyarság, és lelkipásztori esetemben a horvátság is. Bizonyos ötleteket ilyen kis közösségben már jóval nehezebb, sőt lehetetlen megvalósítani. A víziók megvalósításához munkatársakra, segítőkre, szakemberekre van szükség. Ehelyett a betheszdai medence bénájával együtt azt kell megállapítanunk, hogy „nincs emberünk”. Ez szomorú tapasztalatunk, de ezen a szomorkodás vagy a siránkozás nem segít. Tudomásul kell vennünk a valóságot: nem valamilyen „megaszabású” egyházi csarnokok betöltéséről kell álmodoznunk, hanem a kis nyáj felkarolásáról. Ez szerintem gondviselésszerű is: elvonja a figyelmünket az épületektől és a tömegegyháztól, és helyette a kis közösségek felkarolására ösztönöz. Könnyebben oda tudunk figyelni mindenkire. Nem keseregni kell, hanem azt nézni, hogy mi az, amit én még tenni tudok a konkrét helyzetben a konkrét emberekért. A nagy sikerek alapja az álmodozás és a vízió. De értelmetlen arról álmodozni, hogy mit tennék, ha ezrével lennének. Irracionális álmok esetében nagy a kiábrándulás és a depresszió veszélye. Azt kell nézni, hogy ha csökken a számunk, akkor mi az, amit még meg tudunk tenni, mi az, amit igényelnek. Egy ember is fontos, hiszen minden ember fontos, és az Úr minden embert teljes szívével szeret, engem pedig arra rendelt, hogy én legyek az ő kinyújtott keze az általa szeretett ember felé. Én ezt nem tartom lehangolónak. Ez egy megállapítás. Belenyugvás abba, hogy nem vagyunk a történelem urai, de fontos szereplői igen.