Melinda története leukémiáról és őssejtátültetésről

Tóth Demek Melinda főnővér Szabadkán. Mosolygós, életvidám ember, pedig csak nemrég esett át a leukémia egyik legsúlyosabb változatán. A sorozatos, agresszív kemoterápia után, a testvérétől kapott őssejteknek köszönhetően, legyőzte a rákot. Bár gyógyulását hivatalosan még nem jelentheti ki, érzi, hogy jól van. Most azért küzd, hogy minél többen jelentkezzenek őssejtdonornak, ezzel növelve a betegek túlélési esélyeit.

Melindát egy tévéinterjúra hívtam meg. Örömmel, azonnal igent mondott. Szemmel láthatóan élvezte a tévés légkört, a stúdiót, a zsongást. Az elmúlt két év megpróbáltatásai után most először kapott profi sminket, amit mosolyogva viselt. A súlyos betegségekről, embert próbáló kórházi kezelésekről sokan nem szívesen beszélnek. Ő azonban azt vallja, nincs mit titkolnia.

Hogyan szerzett tudomást a betegségéről, mik voltak az intő jelek?

- A leukémia nagyon alattomos betegség. Tünetet nem mindig produkál. Az esetemben csak annyi történt, hogy néhányszor megszédültem. Ezt betudtam a fáradtságnak, az alacsony vérnyomásnak. Környezetem unszolására végül elmentem egy vérvételre, ahol azonnal magas leukocitaszámot mutattak ki. A doktornő azt mondta, ez leukémiának néz ki. Egy hónap, és egy sor vizsgálat után kaptam meg a végleges diagnózist: akut mieloblasztos leukémia. Ez elsőnek nagyon rémisztően hangzott. Néhány napra megtorpantam, úgy éreztem, itt nincs kiút. Sokat sírtam. Egy idő után azonban azt mondtam, elég az önsajnálatból, tudom, mivel állok szemben, úgyhogy felvesszük a kesztyűt, és harcolunk.

Mi segített átbillenni ezen a holtponton?

- Egy ilyen helyzetben nagyon sokat számít a család, az ő kitartásuk, bátorításuk. A mai nap is állandóan azt lesik, hogy nekem jó legyen. A barátoktól is rengeteg támogatást kaptam. Néhány kolléganőm a tíz hónapos kezelés alatt, minden nap küldött nekem egy smile-t. Ezzel jelezték, hogy gondolnak rám. Minden nap küldték, és ez hatalmas segítség volt nekem. A munkatársaim folyamatosan bátorítottak, és tudatosították bennem, hogy vissza kell jönnöm, mert nekem itt dolgom van.

Mi jellemzi a leukémiának azt a típusát, amivel meg kellett küzdenie?

- Az akut leukémia nagyon gyors lefolyású. Azonnal nagyon agresszív kemoterápiát kell alkalmazni. Esetemben az első ciklus kétféle kemoból állt, az egyiket naponta egyszer kaptam három napon keresztül, a másik egy héten át ment 0-24 órában.

Hogyan viselte a kemoterápiát? Mennyire rázta meg fizikailag és lelkileg?

- Fizikailag megviselt, hiszen pont az a lényeg, hogy a csontvelőt minél jobban lenullázza. Az ember ilyenkor gyenge, fogékony mindenféle fertőzésre. Egy ilyen ciklust lehetetlen megúszni láz nélkül. Erősnek kell lenni, tudni kell, hogy „én ezt le fogom győzni”. Mindig azt néztem, hogy ma még rossz, de holnap már jobb lesz. És végül tényleg eljött a holnap.

Ez a terápia után következhetett a transzplantáció?

- A terápia alatt már bevizsgálták az öcsémet, és megállapították, hogy megfelelő donor. Erre 25 százalék esély volt, ami nagyon kevés, ezért hálával tartozunk az Istennek, hogy ez megadatott, és az öcsém tudott rajtam segíteni. Mind a ketten maximális kivizsgáláson estünk át. Volt alkalom, amikor 13-13 egységnyi vért vettek le tőlünk. Amikor kiderült, hogy minden megfelelő, ő is teljesen egészséges, akkor én bevonultam a steril szobába, ahol 60 napot kellett töltenem, ebből 9 napon át nagyon erős kemoterápiát kaptam. Ennek -9 a neve. A csontvelőt ekkor teljesen lenullázzák, kiiktatják. Amikor elértem a 0. napot, megkaptam az öcsémtől az őssejtet. Ez egy nagyon érdekes pillanat. Amint a gépből kinyerték az ő őssejtjeit, mindenféle tisztítás és kezelés nélkül hozták nekem. Rendkívül megható pillanat. Nagyjából 45 perc-egy óra az, amíg lassan lecsöpög. Ez idő alatt sok minden lejátszódik az ember fejében, kezdve attól, hogy milyen rossz gyerekek voltunk, mennyit veszekedtünk. És mindezek után eljön a pillanat, amikor ő életet ad nekem. De itt nincs vége a dolognak. A betegnek várnia kell, hogy megtapadjanak az őssejtek, és elkezdjék végezni a hematopoezist, vagyis a vértermelést. Ez 2-3 hétig is eltarthat.

Ekkor már lehet tudni, hogy sikerült?

- Ekkor még nem. Először a neutrofil granulociták, vagyis a leggyakrabban előforduló fehérvérsejtek jelennek meg. Az egy jó jel, ami azt mutatja, hogy talán sikerül, megtapad. Ilyenkor az egész osztály örül. Ebben az időben a beteg azonban még mindig a steril blokkban van, még az egészségügyi személyzettel is minimális a kapcsolat. A szobában csak az ágy van, nejlonnal letakarva. Az immunitás szintje ugyanis még nagyon alacsony. Végül a transzplantáció utáni 28. napon engedtek haza.

Az öccsére nézve mit jelentett a transzplantáció?

- Neki öt nappal korábban kellett befeküdnie a kórházba. De csak egy-egy injekciót kapott reggel és este, amivel az őssejteket a perifériás vérkeringésbe hajtották. Az ötödik nap reggelén rákapcsolták a gépre, és csak az őssejtjeit vonták ki a véréből. A vérének a többi részét visszaadták.

Akkor a donorra nézve ennek nincs egészségügyi kockázata?

- Egyáltalán nem kockázatos. Sajnos sokan azt gondolják, hogy ez csontvelő-transzplantáció, amikor a donorból kiveszik magát a csontvelőt. Ez egyáltalán nem így működik. Az egész olyan, mint egy véradás. A tudomány tehát már eljutott erre a szintre, csak erről beszélni kell. A csontvelő-transzplantáció terminológia helyett tehát helytállóbb az őssejt-transzplantáció. Így már kevésbé hangzik félelmetesnek.

Mi történt volna akkor, ha az öccse nem megfelelő donor? Akkor honnan kaphatott volna őssejtet?

- Szerbia már része a nemzetközi donornyilvántartó adatbázisnak. Ennek ellenére az országban nagyon kevés donor van, mindössze 7700.

Ez mit jelent a környező országokhoz képest?

- Sajnos nagyon minimális. Horvátországban például működik egy alapítvány, a Zaklada Ana Rukavina. Ez egy újságírónőről kapta a nevét, aki sajnos belehalt a leukémiába. Az alapítvány nagyon sokat dolgozik azon, hogy nőjön a donorok száma, Horvátországban így már 65 ezer őssejt-adományozónál tartanak. Az ő példájukat szeretném én is követni, hogy emelkedjen Szerbiában ez a 7700-as szám. Fontos, hogy sokat beszéljünk róla, hogy felhívjuk az emberek figyelmét, ha kell, szívesen tartok előadásokat is. El kell mondani, hogy a transzplantáció nem veszélyes, viszont egy csodálatos érzés lehet minden nap úgy felkelni, hogy tudod, valakinek megmentetted az életét.

Hogy lehet valaki Szerbiában őssejtdonor? Hova kell mennie?

- A transzfúzióra. Minden nagyobb városban van transzfúziós osztály. Ott csak ki kell tölteni egy egészségügyi kérdőívet, majd egyetlen kémcsőnyi vért vesznek. Ezt elküldik Belgrádba, ahol megcsinálják a tipizációt, és ezzel az ember be is kerül a nemzetközi nyilvántartásba. Onnantól bárhol a világban van olyan beteg, akinek megfelel az ő mintája, adhat őssejtet. Fontos, hogy neki nem kell sehová sem utaznia. Újvidéken, a Klinikai Központban minden adott, ott leveszik az őssejteket, és küldik.

Mindenki lehet donor, vagy vannak valamilyen megkötések?

- Természetesen vannak. 18 év alatti személy nem lehet donor, valamint 50 éves korig lehet bekerülni a nemzetközi nyilvántartásba, ahol még 10 évig, vagyis 60 éves koráig bennmarad a személy. Fontos, hogy egészséges legyen, nem lehet például cukorbetegsége vagy autoimmun megbetegedése.

Tehát valaki jelentkezik, vért vesznek tőle, elkészül a tipizáció, a donort erről értesítik. És utána mi történik? Várni kell, amíg szólnak, hogy szükség van rá?

- Kap egy kártyát és egy számot, amivel bekerült a nemzetközi adatbázisba. Sajnos valószínű, hogy soha nem fogják felhívni, mivel nagyon kicsi az esély arra, hogy valakinek megfelel. Az általam ismert statisztika szerint 1 a millióhoz az esélye annak, hogy nem testvérdonor biztosítja az őssejtet. Erre némileg rácáfol, hogy Horvátországban ebből a 65 ezer nyilvántartott emberből már 105-nek sikerült életet mentenie. Ez jobb arányt mutat.

Akkor az, hogy Szerbia benne van ebben a nemzetközi adatbázisban, rendkívüli mértékben növeli az esélyt arra, hogy megfelelő donort találjanak.

- Igen, mindenképp. Több olyan esetet is tudok, hogy Németországból érkezett az őssejt. Ott nagyon magas szinten van ez a dolog, nagy hagyománya van, létezik például egy alapítvány, ami már saját laboratóriumot is kiépített, vagyis ők fényévekre járnak tőlünk.

Néhány éve még úgy beszéltünk a rákról, mint egy halálos betegség. Manapság azonban már nagyon sok pozitív példával találkozni, sok gyógyulással. Jól látom ezt, valóban ennyit fejlődött az orvostudomány?

- Igen. Határozottan jobbak az esélyek. Néhány éve egy leukémiásnak alá volt írva a halálos ítélete. Ma azonban hála Istennek, ez nem így van. Hinni kell az orvosokban, bízni kell bennük. Persze vannak kemoterápia ellenes nézetek, de higgyük el, hogy az eljárásnak komoly alapjai vannak. Fontos, hogy találjunk magunknak egy jó orvost, egy olyat, akiben feltétel nélkül bízunk. Én a mai napig mindent úgy csinálok, ahogy az orvosom javasolja.

Sokan külföldre járnak gyógykezelésre. Hogy látja, Szerbiában is vannak megfelelő szakemberek és intézmények?

- Igen, vannak. Higgyünk nekik, bízzunk bennük!

Ön most gyógyultnak számít?

- Öt év tünetmentesség után állítható, hogy valaki gyógyult. Nekem is vigyáznom kell magamra, ha sok ember közé megyek, maszkot kell hordanom, és most veszem fel újra a gyerekkori védőoltásaimat is. De ezt leszámítva én magamat teljesen egészségesnek érzem.