Vallási és népi szokások Magyarcsernyén
Az idén – óvintézkedések közepette - a katolikus hívek újra elmehetnek a templomba, az év legmegrendültebb liturgiájára, vagy ahogy nevezni szokták, a csonka misére.
Nagypéntek a legrégebbi keresztény ünnep. Ezen a napon a római katolikus egyházban nem mutatnak be teljes szentmisét, mert a katolikus hagyomány szerint ezen a napon maga Jézus mutatja be az áldozatát.
Tapolcsányi Emánuel magyarcsernyei plébános: „A világegyház részére is ez azért ünnep, mert Jézus Krisztus halála meghozta nekünk az üdvösséget. Fontos, hogy a keresztény ember is ezt tudomásul vegye, hogy ahhoz, hogy beléphessen az örökkévalóságba, nélkülözhetetlen a halál, mint átmeneti állapot. Ezt Jézus Krisztus életéből látjuk a legjobban, aki nem kényszerből, hanem önként adta áldozatul életét, váltságul sokakért. Főként az elkövetett bűnökért. Mert a halál fullánkja maga a bűn. Érdekes megközelítés ilyenkor, jó, hogyha az ember hangsúlyozza, hogy egy ember által jött a halál, tehát az első bűnnek a következménye. Tehát a fa által. És, hogyha föltekintünk ilyenkor magára a keresztre, ami ilyenkor sok katolikus templomban, központban áll, akkor megint csak az jut eszünkbe, hogy a kereszt van, Jézus Krisztus keresztfája hozta meg a nemzeteknek, nekünk az üdvösséget, az életet. És legfőképpen Szent János evangélista üzenete is nagyon sokszor a tudatunkban van vésve, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja övéiért, a barátaiért.”
A nagypénteki szertartásban csak igeliturgia van áldoztatással. A papság és a segítők teljes csendben vonulnak be a templomba, s az üres oltárszekrény előtt arcra borulnak. A szertartást egyszerű könyörgés zárja, nincs áldás, nincs elbocsátás.
„A lényeg az, hogy mindenkiért könyörög az egyház, Isten nevében. És ugyanakkor a szent keresztfa előtti hódolatot szoktuk elvégezni ilyenkor. Kifejezzük az imádásunkat, tiszteletünket Krisztus iránt. De ebben az évben sajnos még folytatjuk ezt a válságos időszakot a koronavírus közepette, kissé visszafogottabban fogjuk ezt mind végrehajtani. Hiszen szem előtt kell tartanunk a világi hatóságok részéről való követelményeket is. De legfőképpen a célja ennek az egésznek, hogy az ember a kezdetektől a végsőkig át tudja érezni lélekben, és lélekben is újjá tudjon születni, újjá tudjon formálódni, Istennek a tetszését ki tudja váltani ezekkel az ünnepekkel. Húsvéti ünnepünk is akkor az igazi, amikor nem csak magát a húsvétot, a feltámadást érezzük át vagy ünnepeljük meg, hanem egészen Krisztus szenvedéséről, haláláról is megemlékezünk, amelyet Nagypénteken kiváló alkalommal tudunk teljesíteni.”
Nagypéntekhez is sok hiedelem és szokás fűződik. Erre a napra az jellemző. hogy minden elnémul, az emberek pedig – szigorú böjt mellett – csak a kihagyhatatlan teendőket teszik.
Kormányos Erzsébet: „Ilyenkor nem énekelnek, nem fütyülnek, nem hallgatnak nagyon rádiót. Tehát jobban magukba szállnak az emberek. Csak a nagyon fontos munkákat végzik el. Földdel nem dolgoznak. Mosni nem mosnak, varrni nem varrnak. Viszont az asszonyok elkészítik a fonott kalácsot, amit az ünnepekben mindennap az asztalra tesznek. Kisebbet, nagyobbat. És akkor van egy nagy kalács, amit „nagykalácsnak” is mondanak, egy nagyobb fonott kalácsot készítenek, amit húsvét napján kezdenek meg. Pattogatott kukorica van az asztalon, meg „suhintós” levest szoktak főzni. Az pedig ilyen sóba-vízbe, egy nagyon pici sárgarépa, zöldség, krumpli, egy kis tészta, és amikor megfő, akkor egy nagyon vékony rántást, amibe egy nagyon pici paprikát tesznek, azt öntik a tetejére „rásuhintják” – azért „suhintós leves”. Úgyhogy a pénteki böjt ebből áll. És aztán a tojást festik az asszonyok. Nálunk a hagymahéjás tojás volt, meg még ma is szokás. Az ebéd közben gyertya ég mindig az asztalon. Tehát a gyásznak meg hiánynak a jele. Aztán az emberek csak az állatoknál elvégeznek és tesznek-vesznek, söprögetnek a ház körül, de különösebb munkába nem fognak. S akkor délután, aki teheti, elmegy a templomba, imádkoznak, a rózsafüzért imádkozzák, és aztán virrasztanak a szentsírnál. Itt szokás, hogy az asszonyok feketébe öltöznek, és úgy mennek a templomba.”
A nagypénteki szokások Bánátban is egyre fakulnak, de az idősebbek még emlékeznek arra, hogy ez a nap egykor milyen fontos volt a kis falusi közösségek életében.
Lajos Etel: „A jószágokat elláttuk délelőtt. Mi, a nők vagy a gyerekek akkor már a piros tojásfestéssel foglalkoztunk. A nagymama kisütötte, kilenc-tíz órára a keltkalácsot vagy a bodagot, akkor egy kis tea, pattogatott kukorica. Azon a napon nem dolgoztunk semmi különöset. Délelőtt ünnepeltünk, mert hát az Úr Jézus halálát. Aztán délután három órára jöttünk misére, vagy ilyen imádságra, inkább rózsafüzért imádkoztunk. Be voltunk osztva a csoportba, hogy mindig legyünk, akik imádkozunk a Jézus sírjánál. Azután mindig voltak, egész nagyon régi szokás volt, hogy az önkéntes tűzoltók egyenruhába öltözve és fölváltva órahosszanként cserélték egymást, hogy vigyázták a Jézus sírját vagy a halva fekvő Jézust. Mi meg a rózsafűzért imádkoztuk. Azután délután, egész délután mindig olyan volt, hogy jöttek-mentek be a templomba a hívek. Szép volt az a szokás, meg, hogy akkor voltunk sokan a faluba, meg fiatalok. Itt végigálltunk, kettesével, hármasával itt, a padok között a miséken is. Meg akkor délután is, mindig akkor egyik csoport nagylány-legény után jött a másik a „Jézuskát csókolni”.”
A nagypéntekhez fűződő szokásokat sajnos ma már kevés fiatal ismeri.
Bicók Piroska: „Nálunk még igen. Mert én az én gyerekeimnek átadtam. Ők is a lányoknak. Tudják, hogy valójában micsoda ez, mit ünnepelünk, miért van az a piros tojás, miért van a böjt. Reméljük, hogy ők is viszik tovább, hogy csak fönn fog maradni ezek a szokások. A fiúunokáim is, akik Belgrádban vannak, függetlenül attól, hogy szerb közösségben, de pontosan tudják a lényegét az ünnepnek.”
A templomokban a harangok már nagycsütörtökön elhallgattak, ahogy mondani szokás Rómába mentek. Ettől kezdve a húsvéti vigília glóriájáig sem harang, sem csengő, sem orgona nem szól.
