Felső-Tisza-vidéki ébresztő - Hajnali Magyarország északkeleti szögletéből

A Kossuth Rádió a Hajnali-Népzenei összeállítás korán kelőknek című műsorának hallgatói január második hetében Felső-Tisza-vidékkel ismerkedhetnek. 
A Felső-Tisza-vidék Magyarország északkeleti szögletében, Szlovákia, Románia és Ukrajna által közrefogott területen található. Arculatát leginkább a Tisza határozza meg: a vidéket elhagyott folyómedrek, levágott kanyarulatok, időszakos vagy állandó vízzel borított mocsaras, lápos területek tarkítják. A térséget a tizennyolcadik századig kiterjedt erdőségek borították, ezért is váltak a fa megmunkálásának mestereivé az itt élő emberek. Mai napig pompás látványt nyújtanak az erdélyi fejedelemség korát idéző zsindelyes, fatornyú templomok és haranglábak, melyeket számos faluban megtalálunk. Az egykori erdőkből mára csak foltok maradtak, de a Tarpa mellett elterülő Nagyerdőben, amely ma természetvédelmi terület, még fellelhetőek az őshonos fafajták, mint például a kocsányos tölgy és a magyar kőris. E vidék ősi hagyománya volt a kenderszövés, a fonás. Az egykori közösségi munkák és összejövetelek, mint a kenderdörzsölés, a fonó vagy akár a lekvárkavaró fontos szerepet töltöttek be a hagyományos zenei és táncélet fennmaradásában.  

A Felső-Tisza-vidék tánc- és zenei hagyományára a kettősség jellemző: a középkori eredetű pásztorbotoló mellett a tizenkilencedik századi polgári társastáncok éppúgy részei itt a tradíciónak, mint a virtuóz magyar verbunk. Ez utóbbit, a mulatságok kezdetén, a zenekar előtt táncolták a férfiak. Figurái nem voltak kötöttek, így minden legény a saját maga egyéniségének megfelelően építhette fel a táncát. A magyar verbunkot az Ecsedi-láp falvaiban őrizték meg legtovább, erről a vidékről származik legismertebb dallama is, amelyet a prímás mindig a legmélyebb hegedűhúron, vagy ahogyan egykor nevezték, a "rézhúron" kezdett meg. A páros táncok közül a csárdás és a friss csárdás volt a legnépszerűbb a Felső-Tisza-vidéken. Divatjának fennmaradásához sokban hozzájárultak azok a régi tánciskolák, ahol a táncmester hétről hétre tanította a falvak fiatalságát - a társastáncok mellett - csárdásozni is. A vidék hagyományában az eszközös pásztortáncok is fontos szerepet játszanak. A fegyverforgatásra emlékeztető botolót csak férfiak táncolták, gyakran párban. A párbajszerű mozdulatsorok gyökerei az egykori hajdúvitézek harci táncáig nyúlnak vissza.